A kegyelem

Te mit teszel, ha a buszon a lábadra lépnek? Vagy valaki eléd tolakodik a pénztárnál? Ha a tömegben lökdösõdni kezdenek?
Nekem - bár általában nem lépek más lábára és nem tolakodom mások elé - legtöbbször átcikázik az agyamon: te szemét, te pofátlan, te agresszív, hát csak eddig jutottál? Azaz, nem mutatom ki agressziómat, de belül fortyogok és lenézem azt, aki vétett ellenem.


Vannak azonban pillanatok, amikor sem agresszív válaszaim, sem agresszív gondolataim nincsenek. Ki tudok szállni abból a játszmából, amelyben a
pénztárnál, a buszon, vagy a tömegben eddig részt vettem. Ha nem is szeretettel,
de tárgyilagosan vizsgálom a helyzetet, többé nem vagyok az "örök jelen" foglya.


Azt hiszem, az isteni kegyelem igazából nem is az, hogy ki tudok lépni a
helyzetbõl, hanem hogy megtapasztalhatom, rájöhetek, hogy ki lehet lépni.
Rájöhetek, hogy ami eddig történt, nem volt szükségszerû. Meríthetek a valahol
létezõ harmonikus világból, örök igazságból, mennyei, angyali gondviselésbõl,
rendbõl, türelembõl. Az isteni kegyelem tulajdonképpen nem "a" jóság, hanem az
a tény, hogy a jót, az önmagamban szunnyadó rendet és a belém kódolt
békességet megtalálhatom. És hogy szabadon választhatok.


Kegyelem az,
ha a rossz levegõjû városból kilépve az erdõkben nyugalmat találhatok,
ha a legnagyobb káoszban és reménytelenségben egyszer csak újra megtalálom az
elvesztett élet-fonalat,
ha erõt kapok ahhoz, hogy rendetlen szobámat és rendetlen gondolataimat rendbe
szedjem,
ha nem aprózom el magam és képes vagyok egyetlen dologra koncentrálni,
ha van annyi nyugalom és higgadtság benne, meg tudom ítélni: mi jó, mi rossz,
ki hiteles és ki nem.
Ha tudatosítani tudom, ha megélem és mással is meg tudom értetni, hogy egyetlen igazság létezik: az, ami valóban VAN, amit valóban gondolunk. Az a gondolat,
amit egyedül Isten lát.
A kegyelem nem kevesebb, mint hogy megtanulhatunk Isten szemével nézni.
Magunkra is, másokra is.