Útközben

Nem volt kegyes a nyár. Valami történhetett vele útközben, mert jócskán elkésett. „Érlelõ július" helyett esõt hozott, majd az „októberi arany szél" kiégette a réteket. Aztán mindent bepótolt, gyorsan, átmenet nélkül adta át helyét a télnek.
A porban az elszáradt, színehagyott fûcsomók között lépeget valaki. Fázósan, kis fejét hol erre, hol arra fordítja, mintha valamit hiányolna. A teret és idõt lassan kóstolgatva álmodja újra egyszer élt tavaszát és nyarát, s most nem érti a hirtelen jött semmit. A földön mindig élelmet talál, ezt már megtanulta. Most veszélyt érez, s nem tudja, honnét jön, hogyan várja.
Hirtelen, kegyetlen, nagy barna madárként érkezik; aztán jönnek sorra: jön egy sárga, vörös, sokszínû. Az egyik éppen õt célozza, ráesik, mégse bántja. A falevéltõl nem kell félni. A kis hangya lassan éled, s pár nap alatt ezt is megszokja. Már attól sem fél, ha a napot felhõ eltakarja: nyugodtan fut tovább. Nem riad meg attól sem, ha felhõ helyett kisgyerek talpa állja útját a fénynek. Talán hatnak édesanya szavai: kegyelmezz meg az életének, kisfiam!

A kegyelem õsi levél szimbólum. Használata értelmezgetés nélküli, útközben mindig valami történéséhez, eseményhez kapcsolódik, akár a régmúltra, jelenre, jövõre érvényes a részvételi jegy...
Épített korlátok, a behatárolás sokszor szegényebbé tesz; az útkeresés, az Art'húr továbblépésre, továbbélésre késztet.
Szófejtegetések okán megállni félek, hiszen hangyányi létemet felfalja az idõ léptéke, s én ott maradok megcsúfolva; kegyelem híján halálra gázolva.