Város, esõ, telefon

 Szakad az esõ és gyönyörû így a város. Mert lekopnak róla a hazugságok és az illúziók, le a felfuvalkodottság. Mert így, tocsogósan, szürkén, nem lehet nem igazat mutatni; ez nem az egyszeri séták, bulik és túristautak városa, hanem egyszerûen egy hely, ahol jól-rosszul élhetnek emberek. Ilyenkor szeretem. Meg reggel, amikor már süt a nap és minden készülõdik, friss a levegõ és friss a vasalás a lányok szoknyáján. Amikor a Nagykörút is csak házakat meg villamost jelent, nem alkalmi szórakozást keresõ fiatalokat.
 De most szakad az esõ és gyönyörû a város.

 Emlékszel? Amikor dörögni kezdett éjjel az ég, és mindketten egyszerre emeltük fel a telefont, s - buta felnõttek, ugye - kapaszkodtunk egymásba kilométerek távolságán át. Mert van az úgy, hogy bizony picik vagyunk, s kapaszkodni kell, nagyon, mert felhõk, terek, villámok mind valami olyan dimenziót nyitnak ki elõttünk idõrõl-idõre, amiket csak ketten érthetünk. De most szakad az esõ és gyönyörû a város. Távoli viharról meg régi kapaszkodásról mesél.

 Egy levél, egy telefon, egy hé, itt vagyok! - megannyi életjel, a "kell valahová tartozni" kényszere, a kapaszkodás. Errõl szólnak a körúti esték, az esték ürességérõl, az üresség ordításáról. Mert ezek nem puha és kedves esték, ezek a rikító, kiöltözött, mûanyag-ízû pacsuli-esték. Szórakozós esték, kiöltözõs esték, nemszeretem esték.

 Ilyet tényleg nem látni máshol. Szépek a kirakatok és szépek a körúti lányok, de néha éppen azt gyûlölöm legjobban, ami szép.

 De most nem szép. Most szakad az esõ, most szeretem, most gyönyörû a város.