Deszka-élmény

Ma már nem volt olyan meleg, mint tegnap. A tüzes korong sem sütött olyan fényesen, s a még sohasem látott kékszínû égbolton kósza hófelhõk csapata vonult az örökkévalóság nyugalmát sejtetve. Kicsit más volt ez a nap, mint a többi. Az eddig jól bevált sítalpak után ma egy új hójármûvet a snow-board-ot azaz hódeszkát tettem próbára. Meg kell mondanom, hogy a síelõ embernek igencsak át kell formálódnia, ha élvezetesen akarja kiaknázni az eme eszköz nyújtotta lehetõségeket. Meg kell tanulni valahogy úgy egyensúlyozni, hogy az ember teljesen oda van ragasztva egy deszkához. Csak ketten vagyunk egymásra utalva: egy darab professzionális technológiával megalkotott, kiváló közegellenállási együtthatókkal rendelkezõ "lap" és én. Nagy lelkesedéssel átitatva cipõmre hangolom a kötést (nem könnyû, mivel 46-os a lábam). Végre sikerül. Lassan, óvatosan felállok és ebben a pillanatban mintha a legújabb típusú sport BMW ülésébe szorulva érezném magam, száguldani kezd velem a járgány. Ez persze nem tart sokáig . Egyensúlyomból kibillenve nagy porfelhõt hagyva magam után landolok a pályán, hogy a hegy is beleremeg. Ugyan mi lehet ebben az élvezetes? - kérdem magamtól és bizalmamat még teljesen el nem veszítve keresem tovább, a snow-boardozás örömeit. Közben egész sajátos kapcsolatom alakul ki az anyafölddel. Néha egy kis idõre eltávolodom, mint a földobott kõ, hogy aztán nagy vehemenciával és nyekkenéssel visszatérjek. A derekam sajog, de valami mégis hajt. És csúszom és elõredõlök és jobbra és balra és nyekkenek és felállok és csúszom és dõlök elõre jobbra és balra és valami új érdekes magávalragadó élményben van részem.
És most itt ülök a melegedõben és elõredõlök és jobbra és balra és furcsa hangokat hallok és nem tudom eldönteni, hogy a székem recseg-e, vagy a derekam.