Apró Imre versei
Megyünk, ha menni kell…

Megyünk, ha menni kell: ha az időnk már lejárt,
ha szólít már a Végzet, ha éltünk tovaszállt.
Megyünk, ha menni kell: hisz ez sorsa mindenkinek…,
Ha magához hív az Úr, nincsen kibúvó senkinek.

Szemünk előtt lepereg éltünk, amelyet elhagyunk,
öröm és bánat, siker és kudarc: mindezek mi vagyunk!
Mindez mi voltunk… Mindaz, mi emberré tett:
a szülői ház, az iskola, az Élet, mely minket neveltetett.

Elhagyjuk társunk, ki jóban-rosszban mellettünk állt,
gyermekeinket, a Családot, ki értünk mindig kiállt,
kik velünk együtt örültek, ha örömre volt okunk…
De akkor is mellettünk álltak, ha rosszat hozott sorunk!

S ha végig pillantunk éltünkön, láthatjuk sok hibánk: 
egy-egy rosszkor kimondott szót, értelmetlen vitát…
Vagy éppen ellenkezőleg: hallgattunk, mikor szólni kell
S befogtunk szánkat akkor, amikor a szó fegyver.

Megyünk, ha menni kell… De ma még van talán esély,
hiszen holnap talán még élünk, s még élhet a remény,
hogy mostantól, s ezután mindig csak helyeset teszünk,
hogy holnaptól már nem hibázunk, hogy bölcsek leszünk:

akkor szólunk, amikor kell, s azt mondjuk mindig, ami helyes!
Hogy dicsérjük azt, ki megérdemli: aki éppen sikeres…
De meggondoljuk, hogy mit mondunk annak, ki hibázott!
És hogy mondjuk meg néki, hogy tettében éppen mi hibádzott…

Megyünk, mert mennünk kell!… Ezért mindig gondoljál arra: 
nem tudhatod soha, hogy az utad még meddig tartja,
s ha lepereg szemed előtt elhagyott életed,
vétkeid, hibáid csak alig legyenek…

Elmész, mert menned kell, ha betelt az életed!
Elmész, ha menni kell, hisz nem teheted, 
hogy mulasztásaid pótlandó még tovább haladsz…
Mert holnap már késő lesz! S örökre magadra maradsz…

(2000. január)

Bagolyirtás télen
(1998 Szilveszter emlékére)

Mély, téli álomba merült az erdő,
fagyos szél suhan a csupasz fák között.
A zúzmarás, csípős hidegben
szürke fellegek lógnak a fák fölött.

Miriád apró, parányi jégkristály
tél lombjaként díszíti az ágakat,
s az erdőben a csermely is alszik tán
a fehér hólepel és a jég alatt.

Nem hallik madárdal, nem reccsen gally sem
lopakodó rőtvad patái nyomán,
csak a bükkök roppannak néha-néha
a szigorú tél szorítása okán.

Némák most a fák között megbújó házak,
vaksin néznek a télbe az ablakok,
érintetlen a hó a kapuk előtt…
Holtak a kertek, erdei lakok…

De nem lesz így mindig, örökkön-örökké,
elmúlnak majd a hideg hónapok!
Tavasz lesz!!! Kék lesz az ég, zöld az erdő,
megújulást hoznak a meleg napok!

Kívánság Tündi és Imi házasságához

Mikor két fiatal sorsát az Eskü
egy életre szólóan összeköti,
az ember ilyenkor eltűnődik,
hogy mit is kellene, lehetne mondani?

„Sok boldogságot! Sok szerencsét!” – mondják,
s bár nagyon igaz a tartalom, mégis… 
Kissé megkopott már e szólam…
Valami újat kéne mondanom!

De mi újat, mi többet kívánhatnék,
amely szerintem több, mint a boldogság,
amely szerintem több, mint a szerencse?…
Mi adasson Néktek egy hosszú élten át!

Ha visszanézek saját sorsomra
láthatok fontos sikereket,
melyeket nékem, NÉKÜNK adott a Sors:
megélhetést, családot, barátokat, gyerekeket.

De adós is maradt sok mindennel!
S hogy mily sokkal? Azt el sem tudnám tán mondani…
Ami álom maradt csupán, ami sohasem lett
sem valódi, sem igazi!

Mit is kívánhatnék hát én többet Tinéktek,
hogy az még szebbé tegye e szép napot?
Adja a Sors mindazt, mit tőle kaptam!…
S mindazt, mit tőlem megtagadott!!!

(1999. július 3.) 


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©2000. - Minden jog fenntartva