Bencze Balázs
Az "elektronikus verseskötetről"

Lehet, hogy ilyen fogalom nincs is; legalábbis, eddig nem volt. De az is lehet, hogy van - nem tudom. Mindenesetre az alábbiakban szeretném megfogalmazni, mire is gondolok. A hagyományos verseskötet - amit mindenki látott már - működési elve egyszerű. A szerző(k) által megírt versek különálló egységek (maradjunk a klasszikusoknál), amelyeket egy bizonyos koncepció rendez el egymást követő versek sorozatává. Ez a koncepció lehet a szerző(k)é, lehet a sajtó alá rendező szerkesztőé, esetleg (régi kéziratos verseskötetek facsimile kiadása esetén) egy vagy több kéziratmásolóé is; a közös csak annyi ezekben, hogy tartalomjegyzékkel elláthatók, és ez a tartalomjegyzék azután teljesen betölti a rendeltetését, azaz visszakereshetővé és azonosíthatóvá teszi a verseket.

Tegyünk most egy látszólagos kitérőt. Ismerkedjünk meg egy régi irodalmi műfajjal, a "centó"-val. A cento a barokk költészet kedvelt verskészítési gyakorlata volt, Magyarországon Eszterházy Pál volt a legnevesebb művelője, de sokan mások is próbálkoztak vele, mivel centót "írni" fölöttébb mulatságos elfoglaltság volt. Mi kell hát a centóhoz? Nos, először is kell hozzá egy (vagy több) jó nevű, klasszikus költő, lehetőleg valamelyik kellően hosszú versével. Aztán kell hozzá egy olló, egy lénia (ez utóbbi csak ajánlott, hogy a későbbi vágás egyenletesen történjen). Fogjuk most meg a hosszú verse(ke)t, és vágjuk szét soronként. Kapunk egy rakás papírszalagot, amelyek mindegyikén ott van a Nagy Költő Híres Költeményének egy sora. Találjuk most ki, hogy miről is szóljon a mi saját cento-versünk, és lássunk neki a legkomolyabb műveletnek; keressük ki a sorokat, amelyeket a centóba szánunk, majd rendezzük el őket úgy, hogy kiadják az új vers értelmét. De! Mivel a korabeli versek (általában) rímesek, máris arra is oda kell figyelnünk, hogy az új vers sorvégei is megfeleljenek ezen verstani követelményeknek. (Azaz poétikai és fonetikai szinten egyaránt rendezni kell a sorokat). A munka néha olyan aprólékos és hosszadalmas, hogy az ember azt gondolná: nem érte volna-e meg az öreg Eszterházynak saját sorokat kitalálni; hiszen azzal sincs több munka... Eszerint tehát kiviláglik a cento valódi értelme: aki nem tud (vagy nem akar) valódi verseket írni, az mások verseiből megalkotja a sajátját - de még mielőtt valaki felhördülne, hogy ez tulajdonképpen plágium, sietek elmondani, hogy nem az, mivel a centóról mindenki tudta, hogy cento, sőt, maga szerző volt a legbüszkébb arra, hogy a Nagy Költő verséből ilyen-olyan másik verset alkotott. Meg aztán; amelyik költőt centózták, azt Nagy Költőnek tartották: a cento egyfajta irodalmi elismerés volt annak idején. Ma inkább a diákok centóznak, mert tréfának sem utolsó az ilyen versszerzés, de - hogy ne kelljen messzebb menni más példáért - a Hofi-Koós duó híressé vált macskaduettje is efféle (zenés) cento, bár ők strófákat raktak össze, de ez lényegtelen eltérés.

Kezdünk közelebb kerülni az elektronikus verseskötethez. Képzeljük el, hogy egy kötet tartalma egyetlen vers, de az olyan hosszú, hogy teljesen megtölti a kötetet. Nem epikus műről van szó, tehát nem valami történetet beszél el, hanem a költő gondolatait tartalmazza ügyesen sorokba tördelve. (Vagyis nem lineáris, hanem diszkrét felépítésű.) Van egy egységes hangulata, világa, netán bölcseleti alapja; egyszóval egy hosszú vers, ömlesztve. Aztán képzeljük el a költőt, amint a SAJÁT versét (ezt a hosszút) megcentózza. Végül pedig bővítsük ki a kellékeket egy kalappal, amibe bedobálja a sorait, és a centózott verset ebből a kalapból VÉLETLENSZERŰEN rakja össze. (Technikailag ezt a költő úgy oldja meg, hogy a különböző típusú sorokat - mondjuk - eltérő színnel jelöli meg a hátoldalán, és mivel tudja a verstani szabályokat, mindig olyan színűt húz, amilyet kell.)

És kész a vers. A költő saját verse, mivel centóra szánta, ügyelt arra, hogy a sorok találkozhassanak egymással, és mégis - ebben a formában megismételhetetlen, mert ha a költő visszadobja a kalapba a cetliket, a valószínűsége lehetetlenül csekély, hogy újra UGYANAZT kihúzza, még ha egész életében ezzel foglalkozik is. Kis túlzással tehát azt lehet mondani, hogy költőnk megvalósítja a lehetetlent: véges számú sorból végtelen számú verset alkot. Mellesleg a nyelv is így működik: véges számú szóból alkotunk elvileg végtelen számú mondatot. (Bár egy versben több a kötöttség, ezért igazából nem lesz végtelen belőle, mivel a terjedelme adott, de érdemes utánaszámolni, hogy csak száz sorból hány vers lesz egy négysorosban.) Minél hosszabb egy ilyen vers, annál valószínűbb, hogy megismételhetetlen. Ami pedig az értelm(ezhetőség)ét illeti; hát igen... Sorokból áll - akárcsak a cento-vers. A különbség annyi, hogy, mivel a véletlen rakja őket egymás alá, nem tartalmazhatnak semmiféle alárendelő jellegű kapcsolódási pontot a többi sorhoz - vagyis az ilyen kapcsolatokat az olvasóra bízza. Magyarul ezt hívják asszociációnak. Sok mai költő verséhez van szükség az olvasói asszociációra; a mi költőnk is ilyen, csak ő nem tehet mást. Tudja, hogy valahol maga a művészet is ez: az asszociációk irányítása és elősegítése.

Most már csak a gyakorlati kivitel van hátra. Hogyan lesz kötet a sok papírcsíkból, amik ráadásul még színesek is, hová kerüljön a kalap, felragasszuk-e a sorokat, vagy mágnessel a vastáblára tegyük, (mint az általános iskolában a tanító néni a három almát ábrázoló rajzot és mellé a hármas számot); meg aztán, hol marad az "elektronikus" jelző a kötetből. Nos, azt hiszem, kedves olvasó, ha ezeket a sorokat olvasod, számodra nem titok a megoldás. A számítógép ügyesen bánik a sorokkal, nagyon gyors, tud véletlenszerűen húzni, nem csal, és ha valamit megtanult, akkor azt nem felejti el. És nem téved (szinte) soha...

Akkor tehát lássuk a definíciót: Az elektromos verseskötet egy hosszú, kifejezetten erre a célra megalkotott vers sorait véletlenszerűen, de adott verstani szabályok szerint egymás alá író számítógépes program. És ezt a verseskötetet akármikor nyitjuk ki, biztos, hogy mindig más verset találunk benne; vagy inkább, mindig egy új metszetét találjuk annak a meta-versnek, amelyik a maga teljességében soha nem látható.

Ha most visszakanyarodunk a kezdeti gondolatmenethez (a hagyományos verseskötetek jellemzői), látjuk a különbséget: amazokban a vers mindig ugyanaz és mindig ugyanott van, ebben a vers soha nem ugyanaz és nincs sehol. A hagyományos verseskötetet valaki(k) szerkeszti(k), és valaki(k) versenként írja/írják; ezt soronként írta valaki, és az ebből véletlenül generált versek mind pillanatnyi metszetei a teljes versnek. Úgy is mondhatnánk, a papírkötetet szerkesztik, az e-kötetet generálják. És ebből adódóan tartalomjegyzéke sincs...
 

A program letöltéséhez kattints ide!

35 k ZIP file


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©1999. - Minden jog fenntartva