Major Gabriella versei
TALÁN

Kellene még
egy-két jólfésült gondolat
Némi könnyed merészség
Egy félmosoly ígérete
Reneszánsz lépcsők visszhangja
Egy zongorafutam

És kellene még
a párába vont hajnali káprázat
A felhőtlen ég
Szélborzolta mezők lélegzete
Talán maga a csoda
hogy tétován végre elmondhassam

Mit sosem mondtam még

ÚTFÉLEN

Vágyak sodrásában
A veszendőség árnyékában
Szenvedélyek lidércfénye
Mondd, hová vezet?
S hol a hajó, melyet
az ész kormányoz
a nyugalom partjainál
zátonyok helyett
a bölcsesség szigetei
és a szív ligetei felé?
És ki az, ki felszállhat
matróznak
az árbóckosárba?

NAPÓRA

Éjszaka - amit kimeszelt
Hajnal - amire ráköszönt
Álom - amit zárójelbe tett
Reggel - amit felébresztett
Világ - amire ablakot nyitott
Lépés - amibe belebújt
Szerep - amit magára öltött
Türelem - amit kivárt
Út - amin sietett
Este - amit az idő elhozott
Gondolat - amit a csend mesélt
Rejtekajtó - amin bekopogott
Varázs - a titkok ujját elérő
Rajzolat - egy sosemvolt világé
Érzés - ami rátalált
Emlék - amit a múlt tükre mutat

MESE

Emlékek sorjáztak elő és alig fértek
Lökdösődve özönlöttek
Egymás sarkára léptek, lázongtak
Már kiabáltak és vallatóra fogtak
Amikor hirtelen elgurult egy tintafolt az este
s a képzelet ujjával az égre festette:
Kiderül...talán...holnap
S a sejtelem halványkék fénybe vonta a holdat

TAVASZVÁRÓ

Valami jácintillatú dallamot idéző
felhőtlen tekintetben
kellene már
a korai lombokon átszüremlő
olthatatlan fényeket
viszontlátni
holmi tűnékeny
napéjegyenlőségek helyett

PÁRBESZÉD

- Milyen tiszta és csillagos az ég!
- Sosem volt ilyen talán még
- Ködbe bújt a telihold
- És hófelhőfátylat hord
- A Vénusz fényes, mint a Nap
- Ha kivárod, reggelre elszalad
- A Fiastyúk helyén tűnékeny gyertyafény
- messziről pislákoló elhagyott remény
- A Tejúton vakító olajmécsesek
- Keresd a kisbolygót: a B612-eset
- A lábam elé hullócsillag esett
- Ne taposs el minden boldogságmorzsahegyet!

NAVIGÁLÁS

Hajóm, ha vízre bocsáthatom
S tajtékos ég alatt fogom
vitorláiba a borzas vad szelet
S ha szabad akarok lenni: szabad lehetek

De kincseket hiába gyűjthetnék sok csodában
Kedvemre hiába bolyghatnék világokat
Míg partodat nem lelném: maradnék boldogtalan
Mert iránytűm mindig csak feléd mutat

ZACC

Nincs mit elszúrniuk együtt
Ez az egész köztük
ugyanis nem szép
és nem felhőtlen
csak egy játék
a pokol tornácán és mégis
jó és néha kifejezetten
súlytalan érzés eljátszani
a gondolattal, hogy a boldogság
borzongató módon csak
egy karnyújtásnyira van...
A boldogság kék madara:
ha rosszul közelítesz
megriad és elrebben
Köszönik, ők nem mernek,
ők nem kérnek
ennyi szentimentalizmust
A kávét is inkább cukor nélkül isszák

ILLANÁS

Este kibomlik a jelen
Benne készülődésekkel teli sejtelem
holnapmagzat születőfélben
Álmom tenyerén
időzsonglőr egyensúlyban
a holdezüst fény
s a kelő Nap gömbvöröse játszik
Égmagas hágó mögött lengő
éjtengerből már kilátszik
a hegymagasig emelkedő
partra lépő reggel
Tudatkút tükrözi még egyszer
a tűnő valóságot
Víztükrén csobban az ébredés
s szétfutó körei hintik szét
a felszínre vetült máshoni világot

ÁPRILISI KÉPESLAP

Üdvözlégy Természet!
Most kezdte színeidet
a tavasz újjá festeni
A fák üstökét eső fésüli
Zsendülő pázsitot borzol
s virágruhákban táncol
a szél s szökken felhők fodrára
Kéklő hegyek ormára
Illatrajt repít a méhdongás
A harmat gyöngy, napsugárcsillanás
Zizegő sásban madárfészek
s szárnyakat próbáló rebbenések
Világra tárulnak az ablakok
A zsongó lelkek pici harangok
Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel
A hithez - hinni a jót - ott mindegy mennyi kell
én sem akarom már azt, ami nincs
A remény tűnékeny, elásott, csalóka kincs
Mégis mindig valahol
Valaki új dalt dalol
és új élet fakad a rügyező ágakon
Üdv hát neked is, Üdvözlégy barátom!

CSAPDA

Régóta vártam tőle a valamit
és dédelgettem a hozzá fűződő
öncsalásaim
Már majdnem sikerült
magamhoz szelidíteni
elvadult hiányát
amikor megpillantottam, ahogy
a levegőben lógó hátha-remények tükrén
szétfolyó perceimet pimaszul
nevetve zsebre vágják az ábrándok
A vele való találkozások
véletlen csapdájának ábrándjai
A csapdáéi, amiből szabadulnom kell
csakmert a bűvkörébe akar vonni
és mert csaknem késő a józanság
Tilos tehát várnom tőle a valamit.
Kükönben is, mióta vártam
nem fürkésztem már az eget sem!
Pedig milyen jó néha
hosszú madárrajok röptén
eltűnődni és...
tűnődni... hogy...
vajon ő szereti-e nézni
a fodrozódó felhőket?

MÉGIS

Jó lenne szférikus zenékké könnyülni
Az áhitat csendjében fénnyé tisztulni
Csillagvilágok végtelenjén keresztül suhanni
és visszajönni
Eléd állni
Sokat látott, messziről jött zarándokként
elmondani mégis az ostobaságaimat
Hogy planétádon, hol virágmezők igéznek
és roppant tengerek tükröznek égszínkéket
Hol sivatagi nyár szele borzongat
és szentivánéj az élet
Elmondani mégis, hogy mennyire bánom,
hogy planétádon csak árny vagyok

SZÜRREALITÁS
(avatásunk margójára)

Fészekmeleg
Kirepülés
Anyagtalan puhaság
Ki nem mondott búcsúszavak
A szomorúság könnyű pelyhei
Szétárad a csönd kézzelfoghatósága
Gótikus magány vár
A múlt tükre homályban
Néha fölsejlő arcok
Vakuvillanásnyi emlékezés
Rejtekajtó mögötti dallamok
torzó mozaikmondatok
Az idő sodrában
Megkülönböztetett szeretet?
A szeretet megkülönböztet

LOCSPOCS

A nyár előlünk részvétlen szökött
Ősz lopakodik már a kertek között
Egyhangú ütemét eső kántálja
Ablakok üvegén orrcskák párája
Nap szórta bőkezűn fényét ránk nem is rég
Révedezni vissza volna jó kicsit még
Szemek tükrében átázott levelek
elárvult utakon fakón ha hevernek
Kontúrok nélküli halvány akvarell
Vászna tétován szétcsorgó színre lel
Kedvünk levert: most csak veszekedne
Tócsákban szürke az ég kisírt szeme

KÖRFÖRGÁS

Lassú álom ereszkedik le a tájra
Beleburkolózik az őszi melankóliába
De mindent betakaró jótékony palást:
A korai tél hava oldja az elmúlást
Tócsák jegének foglya sok színes falevél
Mind az eljövő zsendülő tavaszról regél
s őrzi a nyár megannyi érlelő igézetét
Mint éjek éjében derengő fény az élet jelét

KEZEK

Amikor nem foghatom majd a kezed
Az istenek szeretete legyen veled
Ha súlyos percek árnya körbelopakodna
Védtelenül talált lelked körül ólálkodva
Bénult reményed emésztve
Ne fogjon el örvénye mélye

Amikor nem foghatod majd a kezem
Az isteni szeretet legyen velem
Félelmem görcse kegyelemben szűnjön meg
S ha pislákoló kicsi gyertyám feldereng
Vesszen tekintetem az ő mélyébe
Ne bántson a sötét rám roskadó gyötrelme

Amikor nem foghatom majd a kezük
Az egek szeretete legyen velük
Hogy tudván tudják és emlékezzenek:
nincsenek egyedül, míg mellettük nem lehetek
Ó, mindig így legyen
A félelem sose kísértsen senkit sem

Amikor nem foghatják majd a kezünk
A szeretet legyen velünk s bennünk
Ha kicsi és szomorú a lelkünk
S ha porba rogytunk, felkelhessünk

Óvó kezek, oltalmazók
Kéznek kezet nyújtók
Sohase feledhessük
Éltetve élni az életünk
KÖSZÖNET

Mert elbújt az árnyék a fényében
s a visszhangok zajló tükrében
egyszer szembenéztél velem

Mert szavak szövetén szűri át
Egy sosemvolt világ rajzolatát
S tán varázsa éri el a titkok ujját

Mert lassan tér és idő nélkül
Megérint és megkönnebbül
A végtelen véreddé pezsdül

Mert színesre festi a színtelent
S ha játéka felhőként visszacseng
Oltárt épít várából a csend

Mert vannak, akik érzik még
hol szárnyatlan szárnyal az ég
Mi az, mi összeköt, ha semmi a kötelék

MAJD HA ÚJRA KICSI LESZEL
(gyermekvers)

Majd ha újra kicsi leszel
Gyere mindig hozzám el
És nekem te minden óriásnál
kedvesebb és nagyobb leszel

Mint kicsi tó, ha néz az égre, figyelnélek
Csupa játékból visszatükröznélek
Te lennél sugaras Napom
Csak igaziból szeretnélek

Örülj velem, bolondozzunk
Bolondulva bohóckodjunk
Álló nap és álló éjjel
önfeledten viháncoljunk

Figyelj rám, hogy megérthess
hogy a sárkányról mesélhess
és engedjem, hogy levágni
a hetedik fejét segíthess

Van nálam egy birodalom
Veled sokszor megláttatom
Ott te nemcsak vendég leszel
Tiéd minden varázslatom

Egyszercsak megismerheted
a koboldokat s tündéreket
és a szemükkel megpillanthatod
a titkaimat s a kincseimet

A hátizsákod bal zsebében
hozhatsz egy pogácsát nekem
Hamubansült madárláttát
s abból jóllakunk mindketten

Ha lázam nagy vagy elesek csak tedd
a homlokomra a gyógyító kezedet
hogy egy szempillantás alatt
gyógyulhassak meg

S ha indulsz, majd és kérlelnem kell
ne hagyj itt és ne menj még el
te csak nevettess meg
hogy megbírkózzunk a könnyeinkkel

S ha majd sokszor újra kicsi leszel
észrevétlen növünk együtt fel
S egymásnak örökbe adott barátságunk
mi már sohasem veszíthetjük el

TÁVIRAT

Mióta csak vártalak
és kerestelek s kutattalak
Mióta csak ragyog a Nap
és szelíden int a Hold
és történt minden ami volt
Azóta, mint elnyűtt ruhát
dobnám el a megunt magányt
S a sok cifra, zajos szólamból rég
egy tiszta fohászt hallgatnék
A lelkemből zeng a visszhangja:
Boldogság, gyere már haza!

MOZAIK

Szigorodó világban
a lélek vöröslő sebei
tépett rózsafejek
hófehér izzásban
S a nyugalom partjain
szerteszét heverő
álmaink küszöbét
átlépni elfelejtjük
és alig reméljük
hogy eljön valaki
tört arcunk tükrét
összerakni

SZERENÁD 1598-ból

Nézlek s e rejtelem mindent eltemet
Táncoló tűzmadár perzseli lelkemet
Leigáz s fogva tart: a szenvedély vasmarok
Oldozz fel, csitítsd el: menekülni nem tudok

Rég letűnt szerelmek rólad zengenek
Nem én akartam, hogy hozzád űzzenek
Oldozz fel, ringass el és hallgasd a dalomat
Hiszed-e, hogy kettőnknek nem ad más oltalmat?

Oldozz fel, ha téged tükröz tenger cseppje szememben
Ha megszólal az égi lant és engem szólít lelkedben
Oldozz fel és nyújtsd kezed, ha akarod
Oldozz fel, mert felettünk is kihúnynak a csillagok!

BEL CANTO

Víz alá nem bújhatok
tó tükréből arcod nézne
Virággá nem válhatok
a szél rólad mesélne

Hold mögé rejtőznék
látnám, mikor alszol
Hegyi ösvény lehetnék
de minden út hozzád hajszol

S ha ott lennék, bevallanám
nem félnék, hogy nem vártál rám
Mert nem véd semmi, nincs kegyelem:
Ki s be sétálhatsz az életemen

NEM VERS

Nem vers, amit hozzád nem írok
Nem élet, amit veled nem élek
Nem titok, amit miattad nem titkolok
Nem válasz, amire tőled nem várok

Nem hír, amit rólad nem hallok
Nem remény, mit tőled nem remélek
Nem álom, amit nem veled álmodok
Nem fáj, ha nem rád gondolok

Nem könny, amit érted nem ejtek
Nem szó, amit hozzád nem szólok
Nem érzés, mit miattad nem érzek
Nem igaz, hogy ennyire nem kérlek

LABIRINTUS

Meghátrál a sötét, de félelme bekormoz
Ma csak lefelé liftezek
Olykor felizzó gondolatláva
önti el rámzúdúlt érzelmeimet
Rendezem kelléktáram:
mosoly, bizakodás, nyugalom
Nyitott tenyeremből a mélabút
Szélnek eresztve szétfújom
Ablakon benéző sugárkéve
Fényében elszórt csillagok
Fonalát gombolyítva
kell feljönnöm gyalog
Lépésről lépésre
lehet csak haladnom
De biztos: a kivezető út

KUPLÉ

Segíts kinevetni magam
amiért kissé belehaltam
abba, hogy kőszived van
és a te kőszived sem enyém

Segíts nevetni nekem
míg észre nem veszem
hogy minden igyekezetem
neked csak levegő

Segíts nevetni nagyon
mert ma még csak hinni sem tudom
hogy feledni fogom egy napon
az érzeést mi neked túl zsenáns

Segít míg nveteni tudok
és vég nélkül ragozgatok
míg bele nem fáradok
ebbe a széphistóriába

REFLEXIÓ
(Most van soha)

Egy ember áll az örvényben egymaga       és őrült fortissimora
Üvöltené a téboly énekét       Kirámolták és megtiporták az életét
A szerelmet legyőzték, halott     Hitvány útszélre dobott

Halott madár
Éneke kísérteni visszajár
és vijjog a vérbe borult éjeken

Átkozott volt egy szerelem

BOLDOGSÁGMORZSÁK

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.

BOHÓC AZ ESŐBEN
(Dezilluzionálás)

Már nem lázadok
Álmos vagyok
pedig álmodni akartam
   A hétköznapok hálójában
   altasd el a lelked

Ezer éve esik
a kérges föld pedig
részvétlen issza be az esőt
az ezeréves esőt
   A hétköznapok hálójában
   altasd el a lelked

Forrásom kiapadt
virágom elhervadt
s zenék lepkeszárnya
lantom elveszett
   A hétköznapok hálójában
   altasd el a lelked

Az emlékek üveggömbjében
szélfútta dűnék
ázott földem sivatag
szavam is elakad
nem kell senkinek
   De a hétköznapok hálójában
   a titkot még keresem
   Lélektől lélekig az utat
   míg egy darab ég és a Nap
   újra rám mosolyog

FÉNYÉVNYIRE

Ahol felhőkön táncoltam
Istenek jártak bocskorban
Tenyeremből ettek a madarak
és szótlan világok szólaltak

És sajgó szívvel születtem
Balzsamban hiába fürödtem
S hogy korlátaim legyőzzem
fényévnyire van innen

VESZTESÉG

Kontúrtalan feketére fest mindent
a jeges szirmokban hulló csend
És visszhangtalan üvölt
a süket, a részvétlen, haldokló csönd
Aztán erőtlen lüktet és rám dermed:
Sohasem látlak már többet

CÉRNASZÁL

Minden, minden rendben
- Csak el ne felejtsem -

ÜNNEP

Fényben megfürödni
Emberhez méltó embernek lenni
Keresztet letenni
Szeretetet adni venni
S az érzést végteleníteni


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©2000. - Minden jog fenntartva