Szilágyi Gábor
kezdet

Túl sokat nevettünk egykor,
kinevettük a hidegen izzó,
vöröslő éjszakákat,
és nem hittünk
a vérpiros esték jövendölésének sem.
Aztán te balra mentél,
én jobbra indultam,
felépíteni a magunk képére a világot.

Az idő nyomán

Leszünk még újra együtt,
ha majd minden régi hitünket feledjük,
leszünk.
Majd újra a régi asztalnál eszünk,
és az idő hálójában,
miként rovar a pókéban,
egymást karolva újra elveszünk.

Mert hazudik a múló szépség,
és az okos szó, mint gyáva népség
kijárt nyomán mindig megszökik.

A háló szemét vajon kik szövik?

Kik hoznak, homályt?
Zavaros napunkat ki zavarja meg?
Ki szól, ha éjjel felsír agyerek?
És a sok kérdésre van-e felelet?

No lám, nyakkendőm csomója megint ferde lett...

Elborul a virradattal terhes ég,
hát menekülnöm szabad-e még,
ha menekülni van még hova?
Talán ezért vagyok oly tétova...

És ha majd szekerünk az utcán szalad,
és látunk sok vakító fehér falat,
mikor lovunk a kapuhoz fut,
nekünk ki nyithat még kaput?

Ülünk együtt,
míg hangodat hallgatom,
valaki kopod az ablakon,
és beszól:
Vigyázz, amíg itt ülsz,
rád szakad a ház,
az agyontiport föld
talpad alól kiszalad,
és azután
már hiába futsz
"az eltűnt idő nyomán".


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©2000. - Minden jog fenntartva