Husti Boglárka
Sanzon.

Aranyló hajnalon, kis ablakon.
Beköszöntött az ősz.
Megemelte kis kalapját. Megrázta nagy szakállát.
Hoztam hideg reggeleket, fújós, esős estéket.
Ezüstös álmokat, virágzó vágyakat.
Így szólt. Majd csendben továbbállt.
Hajnalban.

A sötét szobában csak egy kis gyertya ég, nem mozdul semmi, áll köztünk a lég.
Érzem illatod, ahogy karomba zárlak, szemembe viháncolnak a bohókás árnyak.
A test fáradt, de az agy szalad, oly csodás minden pillanat.
Órák röppenek el így, nézlek, s nem tudok betelni veled.
Nem mozdul semmi, a világ szendereg.
Mellékdal
Szeretnék könnycsepp lenni,
szemedben megszületni.
Lefolyni lassan arcodon,
s elégni forró ajkadon.
Kedvesemnek.

Itt vagy a közelemben, érzem,
néha, amint a csillagokat nézem.
Szívem egyre gyorsabban dobog,
mikor a hold eltakarja a napot.

Hiányodat semmi se pótolja,
s én állandóan rád gondolva.
Várom, hogy jelentkezz kedvesem,
rossz, hogy nem vagy itt velem.

Már sírni sem tudok utánad,
szívembe költözött a bánat.
Megmutatva a sötét végtelent,
érdemes így élni az életet?
Hiányzol.

Minden hullócsillag egy - egy élet,
nagyon, nagyon szeretlek téged.
Mint a mesében.

Olyan voltál, a szőke herceg, fehér lovon.
Leszállt az éj, csillagkoszorúk lepik el a felhőt, a herceg megállt.
Ezer távol fényévről érkezeztél, hozzám.

Ki vagy te? Kérdeztem én a sötét éj leplében.
De a herceg nem válaszolt, csak karját nyújtotta felém.
Egy olyan kart, mely gyengéden simogat és megvéd.

Ezeregy éjnek idején paripád hátára vettél.
S repültünk át a messzeségben, a boldogság felé.
Ezeregy éjnek hercege most is fogja a kezem.

Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©2003. - Minden jog fenntartva