Kalász István

Bett, bed, lit, ágy…

Egyszer csak ott feküdt a bérház hátsó lépcsőházában, a koszos kartondobozok között. A lábánál befőttesüveg állt, melyben aranyló folyadék bűzölgött. Persze, hát persze, hogy zavarta a ház nyugalmát. Annak ellenére, hogy csöndben volt. A hajléktalan férfi. De mégis zavart. Az első emeleten egy anya félt, a harmadik emeleten lakó kopasz öregasszony félt, a negyediken élo házaspár reszketett. A férj ellenőr volt a Metrónál, és az ellenőrök élete veszélyes, ha elszegényedik az ország; a férfi otthon nem akart félni. Hívták hát a házmestert. Azt, akinek egy héttel előtte halt meg a legidősebb bátyja. Azt, akinek még három testvére van: a legidősebb fiú Amerikában él, ács Idaho-ban, a másik pisztollyal az oldalán vigyázza a bankot, a legkisebb villamosvezető. Azt a Karcsit hívták, aki egyszobás lakásban él, és azt a szobát is hárman lakják, a felesége, a lánya és ö. Azt, aki a lánya miatt nem tud a feleségével... Azt, akinek homályos konyhájában üldögéltünk aznap este (aznap délután dőlt össze két utcával odébb egy lakóház az Opera mögött, az O utcában), és sört ittunk, amikor halkan kopogtattak. Hogy jönne-e már hamar a házmester úr? Ember fekszik ottan fönt. Ember. A padlásajtó előtt. Nem válaszol, ha kérdezem, mondta a Metró ellenőr.
Tán külföldi, kérdezte Karcsi.
Lehet, motyogta az ellenőr.
El kéne innen költözni a francba, mondta Karcsi, innen el.

Jönni, beköltözni: megnézni az udvart, a lépcsőházat. A lakásban a falat, az ajtókat, a csöpögő csapot, az ablakból lepillantani az utcára, átvenni a kulcsokat, kicserélni a zárat, alaposan szemügyre venni a kádat, bevinni a széket, járkálni a szobában, tologatni az íróasztalt, visszatolni, átcipelni, szomorúan ülni, sört inni, lemosni a csempét, felmosni a padlót, fúrni, felakasztani a képet. Beakasztani az első inget, később átakasztani, fülelni a falon, arra gondolni, hogy a szomszéd lakásból beszűrődő hang, zaj egy végtelen hangjáték, arra gondolni, hogy hangjátékra csak sötétben lehet igazán figyelni, felrakni a függönyt, csöndben, szomorúan enni valamit, a dugóhúzót keresni, szuszogni, nyögni, Istent emlegetni, elkérni a létrát, köszönni, felmászni, meglátni a pókot. Föltenni a lámpát, kinyitni, behúzni, rátenni, visszavinni a létrát, este alátolni, eltüntetni, mégis megadni az új címet, leülni. Éjjel megszámolni a mennyezeten a sarkokat, aludni.
Arról álmodni, hogy ez volt a halhatatlan nap.

A szomszéd lakásban egy öregasszony lakik a fiával. A férfi gyakran jön haza részegen éjjelente. Az éjszakai csöndben tisztán hallani, ahogyan bevágja a lakásajtót, ahogyan dünnyög magában, ahogyan belerúg valamibe, ahogyan ennivalót keres a konyhában, ahogyan kicibálja az ágyból, és megveri az édesanyját.

Szeretem ezt a házat, az utcát is szeretem, melyben a ház áll, és szeretem a kerületet is, melyben az utca található. A VI. kerület Budapest szíve, szeretem a várost, szeretem az országot. Ha egyszer elköltöznék innen, biztosan megutálnám a házat, ha jól meggondolom az utca sem szép, a környék zsúfolt, koszos, a haza pedig nem a világ közepe.
A haza: A haza ott van, ahol nincsenek illúziók az időről, a térről, ahol ismerős járdán heverő újságfecni, a csatornafedél a címerrel és a vasútállomás bűze csak szag. A haza ott van, ahol a legkevésbé fáj a saját közömbösség.

Vidd a zseblámpát, mondta Edit, Karcsi felesége. Soha nem lehet tudni. (Bölcs mondat!) Karcsi tehát fogta a zöld zseblámpáját, vette a dzsekijét, a cipőjét, a súlyos kulcscsomót, aztán indultunk.

Képzeld csak el a botjára támaszkodó öregasszonyt a szomszéd lakás sötét előszobájában. A kontyba csavart ősz haját, a kötött mellényét, a barna nadrágját. Csak állt a homályban, és aggodalmasan kérdezett. Jól érzi magát a szomszéd úr? Megfelelő a lakás? Nem találja hidegnek a szobát? A szomszéd mosolygott, nem akarta megbántani az öreget. Nincsen semmi gond, kérdezte az öregasszony, mire a látogató mégis kimondta, hogy bizony éjszakák kissé hangosak. Erre a hírre elkomorodott a sápadt, ráncos arc, és a szemüveg mögött elhomályosult a kék szem. De ez nem fontos, motyogta a férfi. De, de, tipegett a küszöbig az öregasszony, ha szomszéd boldog, akkor én is elégedettebb vagyok a sorsommal, aztán mély lélegzetet vett az udvar levegőjéből. Sokáig álltak így egymással szemben. Az öregasszony tűnődve nézte a férfit, később tanácsokat adott: például miképpen kell az öreg, csikorgó liftajtót berántani, hogy elinduljon a lift.

A zöld zseblámpa története: A kapualj sötétjében, a boltív alatt butik, military butik működik. A zömök, kövér tulajdonos (Nem szeretem a zsidót, a románt, az oroszt...) terepszínű ruhát visel, rugóskést, iránytűt, katonai nadrágot, bakancsot, sisakot, gázsprayt, kulacsot, légpisztolyt árul. Kamaszok vásárolnak nála; az utcán cigányok kéregetnek, a kerületet bandák osztották fel maguk között. Különösen a gázsprayt veszik az elvakult fiatalok. Magadelétartodaztánfújszegyetaszemébe, oktatgat a tulajdonos. A terepszínű zseblámpát Münchenből hozta, és karácsonyra ajándékozta Karcsinak. Hálából, hogy van, hogy éberen alszik a földszinti lakásában.

Látni kell Golden Gate hidat, a Szabadság hidat (abban a pillanatban, amikor ember ugrik a mélybe, mert a híd így más értelmet kap), meg kell tekinteni a Tadzs Mahalt, a piramisokat, Lenin házát Zürichben (tejcsokoládét majszolva), látni kell a kifakult monte-carlói képeslapot a szomszéd öregasszony sötét előszobájában (a tükör mellé tűzve), látni kell a sörös doboz gyűjteményt a politúros szekrény tetején, a müncheni sörpincéket, thaiföldi kuplerájokat is látni kell... Mindent látni kell, amit elképzelt magának az ember, de jobb, ha a váratlant látja meg a világ kínálta csodák között, és az lehet otthon is... a négy fal között akár.

Az igazság az, hogy nem gondoltam semmire, amikor mentünk felfelé a lépcsőházban. Valahol hangosan szólt a rádió: híreket mondtak. Ez meg az történt a világban. Lőttek itt, lőttek ott. Egy politikus beszélt, mást mondott, mint amit gondolt, de azt úgy mondta, hogy az ember tudta mire gondol. Valamelyik lakásban kutya ugatott dühösen, az egyik ablak mögött a televízió kékes fénye villódzott. Este volt már, a ház nyugodni akart végre, szabadulni a betolakodótól. Mint van Gogh a fülétől, ez aztán mégis eszembe jutott. Mit nevetsz, nézett vissza Karcsi.
Nem válaszoltam. Fölöttem állt, a cipője pontosan az orrom magasságában fehérlett. Kínai tornacipőt viselt, Kőbányán, a csempészpiacon vettük hónapokkal ezelőtt egy kínai árustól.

A múlt héten üvöltést, sikoltást, dübörgést hallottam a falon túlról. Éjszaka volt. Felkeltem, átmentem, csöngettem, vártam, megint csöngettem. Nem nyitottak ajtót.
Visszamentem, lefeküdtem, hánykolódtam. Másnap délelőtt újra hangok szűrődtek át, az öregasszony énekelt rekedtes hangon a konyhában. A hangjáték folytatódott.

A fehér tornacipőről: Csang, 26 éves, végzett mérnök, Pekingben felszállt a nemzetközi vonatra. A kupékat zsúfolásig tömték áruval; hatalmas sporttáskák, zsákok, szatyrok, bőröndök magasodtak a plafonig, Csang és a barátnője a hegy tetején ágyazott magának. Büdös volt a vonatban. A W.C.-t bezárta a kalauz, a dolgukat nylonzacskóba végezték, majd kidobták a kínai-orosz-ukrán-magyar éjszakába. A határon fizettek, Moszkvában fizettek, a második határon fizettek, a taxisnak is fizettek, aki kivitte őket éjjel a piac bezárt kapuja elé. Hajnalban kinyitott a piac, Csang kirakta az árút a betonasztalra (cigarettát, vodkát, tornacipőt), és várta a vevőt. A vevő körülbelül kilenc óra tájban jelent meg enyhén másnaposan. Csang fázott, február volt. A vevő tömött bajuszt viselt, és igen zsugorinak mutatkozott. Szemérmetlenül alkudott. A felét kínálta az árnak. Csang halkan szitkozódott, a barátnő komor képpel ült a csomagokon. A vevő elment, de az aki utána jött sem volt jobb, az is csak a fele árat akarta fizetni. Csang mosolygott, a fejét rázta. A második vevő mondott valamit, és az nem lehetett hízelgő a kínai nemzetre nézve. A bajuszos vevö végül visszajött (Említettem már, hogy Karcsi bajuszt visel?) és húsz százalék engedménnyel is beérte. Csang pedig két héttel késöbb (otthon) japán televíziót vett magának.
Ez csupán egy vézna, mosolygó kínai története tudom. De éheztél-e, aludtál-e már napokig zsúfolt vonaton, egy büdös kabin mélyén? Végezted-e már dolgodat a szerelmed előtt reklámszatyorba nyájas olvasó?

Az öregasszony fia, vézna, alacsony alak, elmesélte, hogy már több mint két éve munkanélküli. Meghívtam egy sörre a kocsmába. Az egy sörből hat üveg lett, meg vodka. Megtudtam, hogy szeret egy nőt, de az anyja nem engedi, hogy idegent hozzon a lakásba. Megmutatta a nő fényképét; sovány, szomorú nő és két gyerek ült egy díványon. Az anyám konok, de..., nem fejezte be ezt a mondatot.

Élettér: az ember ugyanannál az újságosnál veszi reggeli lapot, a boltban, a gyógyszertárban a szokásos dolgokat kéri, a borozóban ismerős a férfiak ülnek délutánonként, a gázszámlás előre köszön a sarkon. Az ember ismeri a környékbeli utcaneveket, de nem tudja, hogy mit csinált az az ember, akiről az utcát elnevezték, de azt viszont igen, mikor süvít el az utolsó éjszakai trolibusz az ablak alatt, mikor jönnek hajnalban zörögve a kukásautók, hogy elvigyék a negyed szemetét, mikor nyitnak-zárnak bizonyos boltok, mit hol kapni a környéken, melyik a közeli étterembe viheti el a lányt, akit már hetek óta ágyba akar cipelni. Az ismerős környék elfeledteti az idő múlását egészen addig, amíg egy reggelen a villamosmegállóval szemben megkezdik új irodaház építését.

Négy nappal ezelőtt, éjjel a szomszédban járt a rendőrség. Valamivel később mentők jöttek, és elvitték az öregasszonyt. Másnap reggel becsöngetett a férfi, és bocsánatot kért az éjszakai lármáért. Az anyám eltörte a lábát, mondta szenvtelenül.

Az otthon fala: elválaszt két lakást, az egyik oldalon fehér mész, a másikon virágos tapéta boríthatja. A falat nem szokás nézni, a falról megfeledkezik az ember, a mennyezetet azonban minden este megbámulja. A fal csak akkor tűnik fel újra, ha koszos, ha új kép kerül a szögre, ha lejön a tapéta, ha lepereg a festék, ha az ember tehetetlen dühében a falat üti, vagy fejjel megy a falnak, ha átengedi a szomszéd lakásból az üvöltést. Ha a falnak is füle van, az rossz jel. A saját falai között nehéz sarokba szorítani valakit, mert ott szégyen nélkül tud levetkőzni, énekelni, orrot túrni. Az ősember, a gyerek, a kamasz szívesen ír, rajzol, fest a falra; az otthonunk falán azonban nem szívesen látunk ilyesmit.

Végigmentünk a körfolyosón, Karcsi kinyitotta a hátsó lépcsőház üvegajtaját, beléptünk, aztán lassan felmentünk a lépcsőn. Az emberünk a fekete vasajtó előtt magasodó kartondobozok között feküdt. Csupán a lába lógott ki a dobozok közül; kék sínadrágot és kopottas barna félcipőt viselt. Az ajtó fölött lámpa világított, Karcsi mégis felkattintotta a zseblámpát. Aztán köhögött. Rendőr, katonatiszt, orvos, vámos, hivatalnok, házmester, adóellenőr, eladó, hentes, műtőlegény, teremőr, temetőőr, ellenőr, jegyszedő, csapos, szomszéd köhög így. A láb megrándult erre a köhögésre. A férfi lassan felült, és ránk meredt.
Mit tetszik itt csinálni, tette fel a kérdést Karcsi.
Igen, mondta a férfi, aztán lassan levette a szemüvegét, gondosan megtörölgette, majd visszarakta az orrára.
Világosbarna, dús haja, magas homloka, finoman hegyes orra volt, figyelmes szeme szürkéskéken világított a szemüveg mögül, sápadt, vékony ajka mellett halovány, töredezett ránc futott. Vékony, csontos ujjával lassan végigsimította az arcát, elfésülte a haját, gondosan megigazgatta a szemüvegét, utána finom mozdulattal visszahajtotta az inggallért. Negyven éves lehetett és fáradt.
Innen el kell menni, mondta Karcsi. Itt nem lehet aludni.
Igen, mondta a férfi, aztán lassan felállt.
Tessék innen elvinni mindent, ami kell, mondta Karcsi, és rágyújtott egy cigarettára.
A férfi csak állt, és nézett ránk.
Ide nem lehet visszajönni, mondta Karcsi, és cipőjével belerúgott az egyik dobozba.
Igen, mondta a férfi.
Tessék menni, mondta Karcsi, és kikapcsolta a zöld zseblámpát.

Tegnap délelőtt visszahozták az öregasszonyt. A falon túlról kopogás hallatszott; az öregasszony begipszelt lába csattogott a kőpadlón.

Takarítottam a lakásban, mert a lakás valóban koszos volt; elszántan kidobáltam az üvegeket, elszántan elmosogattam, elszántan porszívóztam a japán nevű, Kínában gyártott porszívóval, elszántan kimostam a kádat is, is és új ágyneműt húztam. Az ablakról letöröltem a városi kormot. Utána zenét hallgattam, majd belemerültem a "Ne mondj igent, ha nemet akarsz mondani" című vékony, okos könyvbe, melynek hosszadalmas, kíméletlen mondatai fejfájást hoztak rám a csöndes lakásban. Délután feltámadt a szél, az ablaktáblák zörögtek. A falon túl csönd volt.
Öt órakor beállított Attila, a költő. Pezsgőt hozott, és az asztalra tette a hónapokkal ezelőtt kölcsönkért pénzt.
Mit csinálsz holnap, kérdeztem.
A hegyekbe megyek a lányommal, válaszolta. Csak mit ketten. Te mit csinálsz ma este?
Semmit, mondtam. Aludni akarok, aludni végre.
Ma este lesz egy buli, mosolyogott, kilenc óra tájban kezdődik, a Szondy utca hatban. Lesznek lányok is. Szóval a Szondy utcában.

Aludni csak abban az ágyban lehet igazán jól, melyet szeret az ember. A saját ágyában. A lakásból sok minden hiányozhat, de az ágy nélkülözhetetlen. Az ágyban szinte mindent lehet csinálni: enni, inni, berúgni, gondolkodni, olvasni, cukrot szopogatni, írni, heverészni, félni, kínlódni, örülni, lustálkodni, hánykolódni, emlékezni, szerelmeskedni, álmodni, kefélni, hányni, meghalni... A szeretett ágy mellett minden megtalálható: ásványvíz, telefon, könyv, a hozzánk közel álló személy fényképe, távirányító, hamutartó, notesz, zsebkendő, hajkefe, Aspirin reggelre. A léthez ágy kell. Vonaton, aluljáróban, váróteremben, színházban, küszöbön is lehet aludni, de az nem az igazi.

Tegnap a szomszéd férfi sötétedés után ért haza. Hallani lehetett, hogy bekapcsolta a rádiót, hogy a konyhában tett-vett, hogy lezuhanyozott. Később átjött, és pénz kért kölcsön, de nem adtam. Sápadtan állt az ajtóban, a kezében cigarettát szorongatott, az ajkát harapdálta. Sajnálom, mondtam hűvösen, nekem sincsen elég. Lassan, tűnődve bólintott; tudta, hogy hazudtam, és értette, hogy miért tettem. Biccentett, és elment.

A Szondy utca keskeny utca. Kormos falak, kormos ablakok, sötét, dohos kapualjak, a belsőudvaron gyerek kiabál, a járdán kutyaszar, rágógumi. Homályos trafikok, éjjel-nappal nyitva tartó boltocskák, kocsmák, bezárt szabómühely, cipészműhely, fodrászat kövér fodrásznővel. Öreg autók állnak a keskeny járdaszélen. Matricák ragadnak a szélvédőn és a rendszámtábla mellett. "Túl közel jöttél.", vagy "I love Budapest!" vagy "I love New York!", vagy "I love you!", vagy "Gondold meg és igyál!", vagy "Ha okos vagy, máris kommunistának néznek!" Ezt az utcát nem lehet, nem kell megmagyarázni, nem lehet róla beszélni, ez az utca van. Vezeti a járókelőt, végig kell mennie ezen az utcán, ennek az utcának levegőjét kell szívnia. Ez az erecske, mely a patakba torkollik. Ha az ér nagyon büdös a patak is büdös kicsit. De mégis jó itt élni, mert nincsenek "Magánterület" táblák, hatalmas teraszokon nem tartanak fogadásokat, itt nincsenek fényűző belső terek, belsőépítész tervezte fürdőszobák márványkáddal, a szobákban nincs kandalló, a telefon ritka, itt nincsen mosogatógép, nincsen nyugalom, csönd. Itt csupán tűzfal, kamraablak, lomtár van, üres, dohos spájz, falicsap rézből, szakadozott szőnyeg, nyikorgó matrac, csöves asztali rádió világító varázsszemmel, melynek skáláján ott áll: Amsterdam, Róma, Beromünster, Wien II., Hilversum, és a kisdíványon mindig alszik valaki a családból. Sok ehhez hasonló utca van a világon, de ugyanilyen nincs még egy: a Szondy utca tizenkettőben élt a barátom, aki egy éjszaka felgyújtotta magát. Nincs itt semmi embertelen, hacsak a saját embertelenségünk...

Tegnap éjjel becsöngetett a szomszéd férfi, és megkérdezte, telefonálhat-e tőlem. Ki kell hívnom a mentőket, magyarázta, az édesanyám megint elesett. Hiába kértem hogy maradjon ágyban, nem hallgatott rám.
Most hol van, kérdeztem.
A földön fekszik, mondta, a konyhában. Nem merem felemelni, hátha belső vérzése van.
A mentősök csak fél óra múlva jöttek, de rögtön el is mentek.

Mire van szüksége, tette fel Karcsi újra a kérdést.
A hajléktalan elgondolkodva körülnézett, aztán azt válaszolta, semmire.
Akkor menjünk, mondta Karcsi komoran.
Igen, mondta a férfi, lassan lejött a lépcsőn, aztán indultunk lefelé. Elöl a férfi csoszogott, mögötte Karcsi lépkedett, utána következtem én.

Elköltözni: leszedni a képet, leakasztani a lámpát, lecibálni a függönyt, lecsavarni, levakarni, leáztatni, lekapcsolni, kihúzni a rádiót, kiválogatni, kidobni, kivinni az utcára, felemelni, felemelni, kivinni fellélegezni, felsöpörni, nem köszönni többé, visszanézni egyszer, menni a fenébe onnan.

A halottszállítók csak ma reggel jöttek. Nem sokkal később, hogy elmentek, hangokat hallottam odaátról: gyerekek nevettek.

Karcsi kezében reszketett a zöld zseblámpa, sokat ivott az elmúlt napokban; olcsó sört vodkával. A sört az egyik mellékutcában található pinceüzletből hordta, a "Kalinka" vodkát (meg a mosóport) a városszélén vásárolta; gyárak, csöndes roncstelepek, bontásra ítélt raktárak, üres, gazzal felvert rétek, autókereskedők telkei között álló, az "Olcsó Diszkont Raktáráruház" névre hallgató bádog barakkban.
De hol is tartottam? Karcsi keze reszketett, és a remegő kézről beszélni kell.
A remegő kéz:
1. - Karcsi népes, vidéki családba született, hatan voltak testvérek, az egyik szebb volt, mint a másik. A legidősebbiket, a lányt még gyerekkorában elgázolta egy részeg buszsofőr, aki később az ismerős bíró előtt bebizonyította ártatlanságát, a második testvér tíz nappal ezelőtt lefeküdt aludni és reggelre meghalt, a harmadik Amerikában ács, a negyedik: Karcsi, a házmester, az ötödik és a hatodik testvér - nézzen utána föntebb, ha képtelen volt megjegyezni a nyájas olvasó..., nos a testvérek összetartottak, de most az örökség miatt utálták egymást. A halott báty telket hagyott hátra. Napsütötte, békés földet a horvát határ mellett, ahol a tél tél, a tavasz tavasz, a nyár nyár, az ősz ősz. A dombon túli erdőben lehet gombászni, gallyat gyűjteni a búbos kemencébe, a kemencében lehet kenyeret, lepényt sütni. A közeli faluban még dudálnak, óbégatnak egymásnak az emberek, mindenki tud a másikról mindent, a vegyesboltban pálinkát isznak a férfiak, a nők a templom előtt beszélgetnek, az öregek a ház előtt üldögélnek, és gonoszkodva pusmognak. Ez maga a létező utópia. A halotti toron Karcsi édesanyja kijelentette: Fiaim, a telket el kell adni. A hatodik testvérnek nem volt lakása, ő akarta az egész pénzt. Az ötödiknek volt lakása, de volt egy felesége is, aki terhes volt éppen, Karcsi pedig látván a testvéri gyűlölködést nem szólt, csak ivott.
2. - A házmester rühes kutya a házbeli lakók szemében.
3. - Karcsi is tudta mit jelent az, hogy nincs az embernek otthona, egy nyáron át ő sem "lakott sehol".

Sehol lakni: Barátoknál, haveroknál, ismerősöknél maradni egy-egy éjszakára; a gyerekszobában, a cigarettafüstös nappaliban, a hideg konyhában feküdni a matracon, a földre borított takarón, lopva inni a gyerek colájából, félálomban várni a hajnalt. Reggel utolsóként W.C.-re menni. Egy darabig működik az ilyesmi, aztán a barátok, a haverok feleségei türelmetlenebbek lesznek, az éjszakai álmok, gondolatok összekeverednek, fonódnak a nappali gondokkal úgy, hogy összezagyválja őket az ember...

Ma a szomszéd férfi a bejárati ajtó mellé tett: 1 db. állófogast, 1 db. szakadt bőröndöt, 5 db. könyvet, 1 db. csorba vázát, 1 db. szakadozott takarót, 2 db. díszpárnát és 1 db. légycsapót.

Lent a kapuban, a boltívek alatt megálltunk. Karcsi hallgatott, a földet nézte, a hajléktalan köhögött. A kapun túl az utca következett, és a kapuval ellentétben az utca elvileg mindenkié. Az autóké az úttest, a járda a gyalogosoké; akinek autója van, az az utca mindkét részét használja. A járda valamivel demokratikusabb, az ember ott áll meg, ahol akar, és bármeddig álldogálhat egy kapu, kirakat előtt anélkül, hogy fizetnie kellene érte, bárkit megelőzhet, és bármikor sarkonfordulhat, mert egyirányú járdák nincsenek. Megkínáltam a férfit egy cigarettával, nem fogadta el. Pénzt nyújtottam felé, nem fogadta el. Kilenc óra múlt, amikor hármasban kiléptünk a sötét utcára, a Szondy utcában kezdődött a buli. A hajléktalan köhögött. Karcsi az egyik lábáról a másikra állt, Edit fürdette a gyereket, Csang talán éppen átlépte az ukrán határt, Magyarország 93.033 négyzetkilométer területe fölött, a légtérben minden rendben volt. A hajléktalan férfi lassan elindult a Szondy utca felé, Karcsi bezárta a kaput.

A költő barátom ötlete ez a játék: a versenyzők hétfőn reggel elhagyják lakásukat, és megkísérelnek az utcán élni. A szabályok egyszerűek: a lakásba visszamenni tilos, rokonnál, barátnál, ismerősnél aludni tilos, pénzt a bankból kivenni tilos, lopni, csalni, erőszakkal pénzhez jutni tilos! A játékos nem fogadhat el segítséget, nem vihet magával pénzt, ennivalót. Amit szabad: koldulni, aludni a pályaudvaron, a kocsmában az üres poharakat összegyűjteni, piacon cipekedni. Az nyert, aki a legtovább bírja ezt az életet.


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©2000. - Minden jog fenntartva