Leslie A. Kery versei

Tavasz volt

Tavasz volt,
a dóm tornyain a nagy keresztek
mögött a felhõk csúsztak s az ég
kékjére bámuló vadgesztenyék
gyantás rügyei bomlani kezdtek.

Tavasz volt,
madárhangok szóltak a ház fölött:
párosan jöttek és izgatottan,
az eresz alatt és itten, ottan,
fészkeket raktak a ringó lomb között.

Tavasz volt,
s mert kellemesek lettek a napok,
elfogadtuk, mint istenadta tényt,
hogy minden jó, hisz gazdagot, szegényt,
egyforma hõvel megcirógatott.

Tavasz volt:
olyan, mely hamvas szirmot bontogat.
És hinnünk kellett nem volt elõtte
semmi, hiszen a fû már benõtte
a szétszórt csontokat.
Melletted álltam

Melletted álltam, bámultam a véget
Azt a mozdulatlan, furcsa szürkeséget
És mint sötétben durván mellbe vágott,
Sirattam benned egy multba tûnt világot.

Néztelek, vártam, birkóztam a ténnyel
És szavadra vágytam kisgyermekreménnyel,
Hittem, ha szólok, talán majd mi ketten...
Bár hûs volt karod már, mikor érintettem.

Ez hát a végzet? Ez az élet ára?
Nem fogsz hívni engem többé jó vitára?
És ha kételyemben kérdlek tégedet
Csak szörnyû csönd feleljen: várjad végedet?

Megszabott idõdbõl oly kevésre telt,
Tudod Te, nem vagyok még formált, megnevelt,
Adj hát erõket, égi úr, erõket,
És vigyázz apámra, várd, fogadjad õtet.
Mikor megláttalak

Mikor megláttalak bevallom részben
bántott engem, hogy nem voltál velem,
hogy más fiúval jártál, kéz a kézben,
õ volt a párod, én az idegen.

Most szundikálva nézem melled ívét
s a többit is, így látom kincsedet,
így érzem én, csak én, szerelmed ízét,
mert álmaimban mások nincsenek.

Szemed igenje hív, nevetve enged
és mint a hínár, fog, magába ránt,
hogy töltsek újra, újra véled, benned,
egy napsütötte téli délutánt.
Szögedi emlék

Fiáker vitt az õszi estbe,
futott a ló a téren át,
vasalt patái gyors ütemben
verték a város dallamát.

Eltûnt a ház ahol születtem,
útcák röpültek, ablakok.
Hiába néztem oly meredten,
már azt se tudtam hol vagyok.

Vad volt a zaj a vak sötétben,
élõt riasztott, holtakat.
Magammal vittem és helyébe
szomorgó szívem ott maradt.
Szerelmes vers

Az elsõ perctõl fogva
nem mondott nemet,
mosolygó szemekkel
fogta szememet.

Meg-megcirógatta
testét két kezem
s én, boldog fiúcska,
tudtam, létezem.

Azt hittem szeretett,
nem kell neki másik,
bevéstem a nevét
bicskacsorbulásig

ákombák betûkkel
egy erdõnyi fába -
de még gyerek voltam,
nem tudtam hiába

közelitek hozzá,
elfut mint a vad:
lány ilyen mosolyal
egyé nem marad.


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva