Végrendelet

Félek. Nem a fájdalomtól vagy a haláltól. Saját magamtól. A magam gondolataitól. A környezetem még csak észre sem veszi segélykiáltásaimat. Pedig már szinte ordítok. A legdurvább talán anyámmal való párbeszédem volt. Soha nem értett meg engem, sablonszövegeken kívül nem is beszélek vele. Fogalmam sincs róla, hogy akkor miért mondtam ki, amit gondoltam. "Én tudom, hogy H-túladagolásban fogok meghalni.? Persze ő csak bebizonyította, hogy egyáltalán nem ismer engem. Nem tudnám megmondani, mi lett volna a helyes válasz. Nem tudom, van-e helyes válasz. Lehet erre helyesen reagálni? Vizsgáztattam, és ahogy vártam, megbukott. Azt hiszem mindenképpen komolyan kellet volna vennie, amit mondok. De fel sem tételezte, hogy az ő kicsi lánya már próbált drogot. Ahogy szokta, lekezelően elintézte a dolgot, elítélve minden abnormális embert, aki a narkotikumok világába menekül. Csak éppen ő pont ezt nem látja be a rengeteg nyárspolgárhoz hasonlóan, hogy ez menekülés. Menekülés ebből a ki**szott társadalomból és az egész rohadt, kilátástalan, mocskos életből. Nem akarom csak az anyámat okolni kétségbeesésem miatt, bár nagymértékben szerepe volt, van benne. De a bátyám is közrejátszott ebben. Mindig is úgy éreztem, hogy valamiféle szövetség van közöttük, és én hiába törtem magam, soha nem válhattam taggá. Az anyám annyira nem ismer, hogy ha elmondanám, mit gondolok, egyszerűen kinevetne. De az is lehet, hogy én nem ismerem már őt. Végül is teljesen mindegy. A végeredmény ugyanaz: áthidalhatatlan szakadék. Az apám az egyetlen, akit nem tudok okolni azért, mert idáig jutottam. Persze nem csupán a család lehet hibás. Azt hiszem a társadalom elevehibás szériát dobott piacra a generációnkkal. Véleményem szerint a fiataloknak mindig is gondot okozott a beilleszkedés a társadalomba, de a mi generációnk számára a világ semmilyen motivációt és semmilyen célt nem biztosít. Valahol van abban valami igazság, hogy még mindig jobb egy rossz eszméért lelkesedni, mint semmilyenért sem.Nem akarok kifogásokat keresni. Nagyon is jól tudom, hogy megváltoztathatatlanul bekövetkező sorsom legfőbb előidézője én magam vagyok. Nem kéne ennyit gondolkodnom. Egyszerűen el kéne fogadnom, hogy az emberi létezésnek nincs igazi értelme. El kéne fogadnom kispolgári életemet, és mint minden normális embernek, nekem is be kellene illeszkednem a társadalomba. Mert minden antiszociális ember, elsősorban minden junkie őrült. De mi van akkor, ha a normális emberek vannak kisebbségben és az őrültek uralmon?Nem használok kábítószert, a füvet leszámítva. Mégis pontosan látom jövőmet. Eddig alkohollal tompítottam magam, de ez már nem használ. Már csupán hajszál választ el attól, hogy elsüllyedjek a drogmocsárban. De azt hiszem, most még meg tudnának engem menteni. És azt hiszem, ezért vannak az ösztönös segélykiáltásaim. Titokban azt remélem, hogy valaki majd mégiscsak felfigyel rám, és megment. De senki nem vesz észre. Ki is tehetné? A bátyám? Az őt imádó anyám? Vagy az apám? Még a feltételezés is nevetséges. Vagy netalán a barátaim, akik magukkal vannak leginkább elfoglalva? Nem haragszom rájuk. Elsősorban úgyis én vagyok a hibás. Túl gyenge vagyok és érzékeny, vagyis antiszociális vagy őrült, ahogy tetszik. Azt hiszem ez az a pont, ahol még viszonylag egyszerűen segíteni lehet egy drogoson. Ez az a pont, ahol még pár szóval is 180 fokkal el lehet fordítani a vesztébe rohanó útirányát. De ezt a pontot még a szenvedő alany is nehezen ismeri fel. Tudom, hogy a nagyvárosban a vesztembe rohanok majd. Tudom, de nincs erőm tenni ellene.Mindezt azért írtam le, mert ha beigazolódik, ha egy tűvel a karomban találnak meg valami koszos WC fülkében, akkor már nem lesz rá lehetőségem elmondani, hogy jutottam idáig. De lehet, hogy ez is csak egy újabb segélykiáltás. Talán bűntudatot akarok ébreszteni. Talán ezt akarom örökül hagyni. Talán ez egy végrendelet.

Kicsicsillag


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva