Simon Katalin versei
Üres

Üres a szó.
Nincs mi elmondja,
a kezem hiába
szedi csokorba
a szavakat, a rímeket,
az érzést kifejezni nem lehet,
mely bennem zúg.
Mindig ugyanaz fut át agyamon,
új lepke nem száll kezemre,
s a pillanat elmúltával homállyal
borul rám az éj leple.

Feledni

Zúgón feledni 
a világ zaját,
ki-kiloccsantani 
az élet olaját;
Élvezni az estét,
érezni a testét;
Ehhez sem értek,
sebezz meg,
tessék.

Nyugtalanság

Zavaros
gondolatok
hada
garázda
állat
fejemben;
árkok
sora
egymás
fölött;
a lélek
már kiköltözött.

Futnak a percek

Futnak a percek
körbe az órán,
s minden ütemük
vonalat ró rám.
Vonalak, körök,
karcsún görög
idő, ha pörög,
új létbe török.

Játékszer

A szerelem
a játékszered;
Itt viszed
és ott szereled;
Boldogság,
 pillanat a neved.

Sírnék

Sírnék, ha bírnék,
de nem jönnek a könnyek;
Adtam egy prédát
Neki, a Közönynek.
Áldozatul lelkem
érzékeny darabja,
enyhítő kristálycsepp,
könnyem lett a rabja.

Játék

Játék, - a tied;
Játék, - az enyém;
Lehetne közös,
de tán ennyit nem ér.
Játék; - az enyém;
játék; - a tied;
megáll egy pillanat;
és továbbsiet.

Sors

Röpkednek a fények,
körülöttem égnek,
egyiket elkapom,
másikra rálépek.

Csillagos ég

Csillagos ég 
a lelkem közepén,
 csillagos ég
 hideg éjjel – én.
Csillagos ég, 
az üresség fagyaszt, 
csillagos ég, 
kihagytad a tavaszt.

Bele az éjszakába

Eljátsszuk, hogy szerelmesek vagyunk,
egymás lelkében nyomot sem hagyunk;
Csókot vált égen a csillag,
s mélyebb árkot vele kevesen írnak.

Fehér éj

Lágyan simul párnámra a telihold…
lebegő éjszaka… ilyen már rég nem volt.
Nincsen semmi erőszakos, zavaró,
csak a csönd van, s az
éjszínt lágyító selyemtakaró…
és a szárnyak meglibbennek,
a Föld lassan elmarad…
s én úszom a lágy semmiben,
míg elér a pirkadat…

Hullanak a percek

Hullanak a percek,
hópelyhek peregnek,
lassan de biztosan
merevre dermednek.
Megáll az idő,
nincs előre, hátra,
csak várakozás lebeg,
s egy szócska: hátha.

Aludj

Fekete halmok
fekete lyukon;
Fekete égbolt
fekete napon;
Fekete álmok
a feneketlen tájban,
fekete kertek
egy fekete várban.
Aludj.

Szétporlok

Furcsa az ébredés,
látom az eget,
ami az űr helyett
jótékonyan befed.
Látom a Napot,
még nem érzem melegét,
de sugarával betakar,
s én porlok szerteszét.


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©1999. - Minden jog fenntartva