Rottem Longley versei

Vége

Egyszerű szavak voltak csupán
Nem is hinnéd milyen élesek
A sebek még most is mélyek
Azt hittem boldog vagy
S boldog vagyok én is
Kiderült, hogy mást szeretsz
Engem talán elfeledsz
Volt pár szép pillanat
Mely szívemben örökre megmarad
Magamhoz öleltelek s azt kivántam:
Soha ne legyen vége!

Látnom kellett volna,hogy
minden jó elmúlik könyörtelenül
Nem marad mas csak az üresség belűl
Nem érzem többé illatod
Ajkad más csókolja ezután
Bár iszonyúan fáj
Mégis azt mondom:
Légy boldog valaki más oldalán
S soha ne érd meg azt
Hogy valaki azt mondja neked:
Vége
Ne add fel

Azt hiszed egyedül vagy?
A fájdalom örökké a sajátod
Talán ő az egyetlen barátod
S a sötétség csak kísérőd

Mit érdekel mit mond a világ?
A szomorúság a kínzó átkod
A boldogságot csak messziről látod
Foglya vagy az életnek

Úgy érzed, hogy vége?
Arra gondolsz, hogy feladod
S a bánatot másra hagyod
Gondolj a szépre

Azt kérded miért?
Mosolyog az arcod,de belül könnyezel
Sír a lelked, félsz, hogy elveszel
Ne add fel!
Renáta

Sosem vágytam fényre
A sötétség elemészt
Legyek boldog végre

Születés után a vég
Ez a kis idő nem elég
Elpusztul minden

Szerelmem sötét volt
Fájdalmam nem láttad
Lelkem érzéketlen holt

Miért áll e fal közöttünk?
Bevallani miért nem merünk?
Én akkor is szeretlek
Lélek

Egyre lejjebb merülsz a sötétségben
Próbálsz megkapaszkodni valamiben
Hiábavaló minden próbálkozás
Nem marad más csak a várakozas

Félsz, hisz nem tudod mi jön
Fekete homály vesz körül
Egy arnyékkéz kemény szorítását érzed
A hideg érintéstől megfagy a véred

A saját lelked mélyén lépkedsz
Hollók sírbeli hangjára ébredsz
Mérhetetlen fájdalom tombol lelkedben
Bárcsak valaki más volna a helyedben
Fájdalom

Boldog lennék, de miért?
Megváltoznék, de nincs kiért
A kudarc már nem újdonság
Nincs olyan ki nem ver át

Attól fáj legjobban kitől nem várod
Nincsen már szerelmed sem barátod
Ha volt is egy kis jó, az elillant gyorsan
S vérző lelkeddel maradsz a porban
Élet

Irigylem ki látja a célt
Szerintem az élet oly nehéz
Értelmetlen dolgok útvesztője
Néha elmegy a kedved tőle

Olykor nem tudod mit miért csinálsz
S csak halmozod hibára a hibát
Akaratlanul megsérted akit szeretsz
S ettől a lelked pokolian szenved
Fantom

Sok kis békés falu
Mára mind csak hamu
Amerre jár csonthalom
Vér s halál, nincs oltalom
Sikoltozó emberek
Emésztik lelkedet
Te sem menekülhetsz

Neve: félelem
Neve: átok
Ő lesz majd ki lesújt rátok

Csapásai pontosak
Nem hagy soha foglyokat
Rettenetes árnylovag
Földre hull a sok áldozat
Jeges az érintése
Halált hoz mindörökre
Te is térdelni fogsz előtte

Neve: félelem
Neve: átok
Ő lesz majd ki lesújt rátok

Hiába minden könyörgés
Szemében nincs más csak megvetés
Kegyetlenség hideg szele
Árad szerte belőle
Legyőzni senki nem tudja
Mert ő a halál ura
Szolgálod vagy meghalsz

Neve: félelem
Neve: átok
Ő lesz majd ki lesújt rátok
S velőtrázó nevetése
Lesz a sír zenéje
Angyal

Egy ismerős mosoly emléke köszön
Az arc melynél szebb sincs a Földön
Nincsenek szárnyai,nem halhatatlan
Mégis Ő az, a Földre szállt Angyal

Bőrének illata édesebb a méznél
Létezik-e puhább az angyali kéznél?
Aki belenéz a szemébe elvész benne
Ajkát ki csókólja belép a mennybe

Én láttam e szemeket, csókoltam e szájat
Ez az érzés örökké élteti a vágyat
De az Ő szíve másért dobog tudom
Nem vagyok más, csak egy emlék a falon

Kis keze életet ad a hangoknak
Dallamait az égben írják a halottak
A szentek kottázzák fent az énekét
Kiválasztott az, kihez köti életét

Szerelmének fénylő sugarában
Nem fürödhetnek csak páran
Ha kicsi szíve áhítozik érte
Az egész természet sír véle

Messze van kit Ő szeret
S tán mégis nagyon közel
Érte áthidalja a teret
Tán a boldogság jövel

De ha mégis fájdalom hasítja lelkét
Barátainak mindig foghatja a kezét
Vállukon folyhat könnye szüntelen
Hisz nem szenvedhet sokat aki bűntelen
Vándor

Egyedül ment az útján, nem volt ki segítse
Réges-rég üres volt már elhagyatott szíve
Nem gondolt többé vissza a sötét múltra
Hagyta hogy elméje koncentráljon az útra

Csak egy kard volt nála, s tudta
A büntetés örökre kíserni fogja
Lelketlen zsoldossá vált, s csak vándorolt
De szívében még egy szikra ott pislákolt

Arra várt, hogy lesz ki érzelmeit újra felgyújtja
Akkor majd letelepszik végre s bánatát elnyomja
De addig nem áll meg, nem pihen soha
Fáradságot legyőzve vándorol tova
Harc...
avagy részlet egy képzelt lovag naplójából

Eső hull az arcomra
Fájdalom hasít húsomba
Fátyol lepi szememet
Sebek borítják lelkemet

Villámok fényében
Sötét égnek képében
Látom saját arcomat
Megvívom hát harcomat

Sorsom az, hogy elbukjak
Fegyvereim elhullnak
Fájó szívvel megteszem
Elhagyom az életem
Gondolatok

Hulló csillagok
Félbevágott emberek
Fojtó illatok
Sötétlő rengeteg

Elhervadt virágok
Kihúnyó fények
Haldokló világok
Alaptalan remények

Mérgezett tudat
Harsogó bánat
Céltalan utak
Kínzó vágyak

Tépelődő lelkek
Könnytelen zokogás
Forrongó szerelmek
Hangtalan kacagás
Halál

Miért kapaszkodtok oly görcsösen
Egyszer úgyis minden megpihen
A halál is az élet része
Könyörtelen beteljesedése

Félelembe temetitek magatokat
S már élőként vagytok halottak
Imákat mormoltok hazug papoknak

Keresztet szorongattok álmotokban
Mennyország képe él vágyatokban
Hamis vágyak ajtaját veritek
A nyugalmat az életben lelitek

A múló percek meg nem állnak
Semmi sem szab gátat a halálnak
Mindenkihez eljön egyszer
Esztihez

Szerettelek Téged
S te szerelmeddel elérted,
Hogy elviseljem a létet
S magamat

Szomorú lelkem falán
Az arcod ragyog csupán
Feltöri majd a sötétséget
S talán meglelem a békességet


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva