Horváth Noémi

Lám, mire jó a katonaság, avagy, sok hűhó Jancsiért

   Az ötlet, hogy belépek a hadseregbe, akkor pattant ki szikraként a fejemből, amikor lángelmém olajat kapott. Rájöttem ugyanis, hogy a barátom Ramaty Jancsi olyan helyes, hogy szinte életveszélyes kimenni vele az utcára. Ezért elhatároztam, hogy különleges kiképzési programon veszek részt az egészségem érdekében. Elegem volt már az örökös „női csordából”, amely állandóan a nyomunkban loholt. Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy városban „hímvázió” helyett női invázió legyen?
   Tehát elmentem a jelentkezési irodába és elmondtam az ottani kapitánynak kívánságaimat, miszerint szeretnék beállni önkéntesnek. A jövendőbeli főnököm végignézett rajtam, majd kijelentette, hogy az életkorom jó, a szemem szép, csak egyetlen aprócska probléma van, hogy nő vagyok. Én erre azzal érveltem, hogy senki sem lehet tökéletes, és ezt a kis hibát igazán el lehet nézni, hiszen tökéletes ember úgysem jelentkezik katonának. Végezetül megígértem neki, hogy a legsárosabb munkát is szó nélkül elvégzem, csak engedjen belépni a seregbe. A kapitány beleegyezett és szavamon fogott.
   Csakhamar – öt év elteltével – ki is neveztek a közlegények cipőpucolójának. Olyan buzgalommal és odaadással végeztem munkámat, hogy az egész laktanyának a cipője kívül-belül ragyogott. A katonáknak már tükröt sem kellett magukkal cipelniük a harctérre, elég volt csak lenézniük lábbelijükre és megpillanthatták képmásukat.
   Elég az hozzá, hogy akárhogy is próbálkoztak hűséges barátaim összesározni cipőjüket egy idő múlva elfogyott a tennivalóm. Minden kis surranó, minden nagy fapapucs fénylett a tisztaságtól.
   Ekkortájt történt, hogy levelet kaptam Jancsi húgától, Ramaty Julcsitól, aki közölte velem, hogy bátyát elrabolták a boszorkányok. Márpedig én ezt nem hagyhatom – kiáltottam – és leszereltem, hogy felszerelkezhessek és szerelmem nyomába eredhessek. A katonabajtársaim könnyes szemekkel köszöntek el tőlem, búcsúajándéknak pedig egy ultramodern pucolókészletet kaptam tőlük.
   Hazamentem és bepakoltam az útravalót a táskámba, – csak azt vittem ami számomra nélkülözhetetlen – a szemceruzámat, a hajfestékemet, meg persze az elemes hajszárítómat, ami nélkül nem tudok élni. Ezek után elindultam.
   Utam során sok érdekes dolgot láttam és hallottam. Többek között megvívtam a nyolcfejű sárkánnyal és megtudtam, hogy a boszitanya az üveghegyen is túl van. Éppen a kerek erdő egyik sarkához értem, amikor összefutottam egy törpparaszttal, aki megmutatta a helyes irányt Boszindiába, a boszorkányok országába. Ezenkívül segítségül egy iránytűt nyomott a markomba és azt mondta, hogy mindig a pörgő nyilat kövessem. Már jó ideje vándoroltam össze-vissza, amikor a nyíl hirtelen megállt és egy sziklára mutatott. Akár hogy is próbáltam a sziklát megkerülni, a nyíl mindig a belseje felé mutatott. Láttam, hogy nem tudok megegyezni az iránytűvel, így el kell tolnom a hegyet az útból, hogy el tudjak menni. Tehát feltűrtem a trikóm ujját és a kőhalomra raktam a tenyerem. Minden erőmet összeszedtem és sikerült két méterrel arrébb löknöm a nehéz sziklát – lám a kemény kiképzés eredménye, a több millió cipő megpucolása megtette hatását. És ekkor láttam csak csodát a szikla alatt egy óriási fekete lyuk tátongott. Bevallom őszintén megijedtem egy kicsit, hiszen ez az üreg olyan sötét és mély volt, amit el sem tudtam képzelni eddig. Fogtam egy követ és ledobtam, ezután várok egy percig , semmi, várok két percig, semmi, várok három napig, és még mindig semmi. Az ötödik nap hetedik órájának tizenkilencedik percében egy tisztán kivehető csobbanást hallottam. No lám nem is olyan mély, kár volt így megijedni. Fogtam a nadrágszíjamat és összekötöttem a selyemsálammal – gondolva ez elég hosszú lesz ahhoz, hogy leereszkedjek rajta. Csakhogy kapkodásom közepette elfelejtettem masnira kötni a kötelet, így egyszer csak azt veszem észre, hogy a kötél kimászott alólam és megindult lefelé, én meg persze követtem. Na még ez sem probléma, legalább előbb leérek. Már csak öt méter volt közöttem és a talaj között, amikor eszembe jutott, hogy kéttonnás ejtőernyőt cipelek a hátamon. Ha ezt levenném a hátamról, akkor nem esnék olyan gyorsan.
    A szerencsés földet érés – földcsókolás – után továbbindultam a vak sötétben, hogy megtaláljam a lovagomat. Tapogatva hallgatóztam a sötétben és elindultam egy aranyfű lepte tisztás felé. És lássatok csodát, mit hallok a sötétben, hát egy pulykalábon forgó viskót. Fonott kalácsból meg, sok-sok keserű csokiból állt. Nagyon éhes voltam, így csipegetni kezdtem a háztetőről a kedvenc csokimat. A ház tulajdonosának sem kellett több, késsel, villával rohant felém, mert jövendőbeli ebédjét látta bennem. Biztos unta már az édességet. Nekem sem kellett több csoki, elővettem a cipőkrémet és a kefét, fogtam a nyanyát és kibokszoltam. Ez sem fog többé felkelni koszosan, az már biztos – mondtam, majd odébbálltam, hogy megtaláljam végre Jancsimat:
   Addig mentem a sötétbe, míg a végén rám esteledett. Egy Tündér nevű tónál telepedtem le éjszakára és jött az alvás ideje. Bár ne jött volna, hiszen vele együtt jöttek a tündérek is. Doboltak, énekeltek és táncoltak egész éjjel. Ez még nem is volt olyan nagy baj, de ahogy a kakas elkukorékolta az éjfélt discózenére kapcsolták a magnót. No ez volt ám a vaklárma! Mert hát látni nem lehetett a sötétben, de végül a zajtól már hallani sem. Ekkor én felkaptam a vizet, és ezzel együtt a jedikardomat, és nagy vérontást rendeztem a tavon. Minden tündért kilenc egyenlő részre szeleteltem.
   Ezután fogtam a cuccomat és továbbálltam, hogy rátaláljak végre szíven csücskére. Hát ahogy baktatok az erdőben egy fura kinézetű Locke Nenszi boszi ugrik elém, és ezt kiálltja nekem: Pénzt vagy életet! Hát persze, hogy az embernek a pénz jobban kell manapság, így azt választottam. Erre szerencsésnek nevez, hogy az öreganyámnak az unokatestvérének volt a szobatársa, így életben hagy. Sőt felajánlotta, hogy megmutatja a drága Jancsimat egy húszasért. Hát mit ne mondjak, tényleg nagyon drága, így addig-addig alkudoztam a boszival, még a végén kaptam tőle egy tízest azért, hogy elvezethessen a szerelmemhez.
   Félóra gyaloglás után egy tisztáson álló kúthoz értünk. A kút padkáján egy béka ült, rajta egy korona. A főboszi elmondta, ha megcsókolóm a békát, az újból Ramaty Jancsivá alakul. Hát én húztam, húzogattam a számat, de sehogy sem állt csókra. Már a gondolatától is futkosott a hátamon a hideg, nem hogy még meg is tegyem. Ha jobban meggondolom nem is szeretem annyira, talán jobb lesz neki, ha itt marad. Ezzel fogtam magam és hazamentem.
   Tanulság, soha ne indulj el megkeresni a barátodat, ha nincs gusztusod megcsókolni egy békát!
 

2000 01. 05. Tolna


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©1999. - Minden jog fenntartva