Simon Zsolt versei
Hozzám tartozol

Az vagy nekem, mint folyónak a tenger,
Mint diófa levélnek a mosolygós szeptember,
Mint lázas gyermeknek az anyai kéz,
Mint hideg földnek a tavaszi vetés.

Szeretlek, mint hold a csillagot,
Mint az eső a földbe rejtett magot,
Mint gyönge újszülött édesanyja illatát,
Mint az idős asszony fia mosolyát.

Kutatlak, mint fény a sötétet,
Mint kíváncsi gyermek szép tündérmeséket,
Mint reszkető kéz a könnyes arcot,
Mint szerelmes a messzi holnapot.

Hozzám tartozol, mint nappal az éjhez,
Mint kemény munka a töredezett kézhez,
Mint igaz szó a tiszta gondolathoz,
Mint enyhe szellő a nyári alkonyathoz.

Győr, 1999. november 9.
Az idei nyár

Szőke szellők mókáznak
nap melengette,
fénylő arcodon,
csókot hintve rá
a jókedvű nyárutó,
gondokat kergető,
szőlő-szépítő,
örök gesztenyebarnító

Hosszú volt a nyár
telve izzó,
lágy csókba fúló,
méz-ajkú éjjel,
pillanattal százzal-ezerrel,
hullócsillagot számoló
könnyes szemekkel.

Ősz-váró
nehéz, meleg napokon
szavak szólnak szépet,
igazat, kedveset,
s míg fut velünk az idő
bizonytalan jövőbe,
karunkban zsibbadt fájdalomként
törik össze ölelésünk.

A nyár búcsút int a tájnak:
madárdaltól búcsúzik
fénylő öleléssel,
pataktól, folyótól
aprót csillanó köszönéssel.
Elmegy, ám egy kicsit mégis itt marad:
szerelmünk őrzi majd meg az idei nyarat.
A Hold mosolya

Rám találtál.
Én zavarban voltam,
S Te vállamra tetted kezed,
Könnyeket csalva szemeimbe,
Melyek kiszáradt medrükben
Zúgó árként törtek utat –
Tehozzád.

A hajnal hűvös volt,
És láttam, ahogy mosolygós arcát
Egy felhővel törli meg a Hold.
Fájdalmak földje

A fájdalmak földjére születtél,
megfeszített testek és idegek harcába,
hol a jót arcul csapják,
s éltetik a gonoszt,
ahol szívek irgalmát hétköznapi ál-istenek
régóta megvetik.

Mert mi istenek vagyunk!- kiáltják
holt lelkű próféta gyalázók
zajos utcasarkokon,
és az emberek megfordulnak:
Igen, azok vagyunk!- zengik,
százszor és ezerszer is istenek!-
s nem veszik észre:
könnyel telnek meg a gyermeki szemek.

A fájdalmak földjén feszítettek meg,
ahol a vérszomjas tömeg kiáltásai
mint megannyi kő koppantak keresztfádon,
mit bűneink raktak válladra.
De te vitted, mert ez volt a Te utad
értünk, mindannyiunkért,
hogy lelkünkben örök fény legyen.
Hajts hát térdet ember,
adj hálát Krisztusért!

Győr, 2000. Karácsony
Vasárnap

Didergő, szürke alakok,
lámpaoszlopról csepegő jégcsapok,
varjú károg,
macska kúszik
lyukas szenesvödör mögé;
hosszú ez a bánat,
mely sálat teker nyakunk köré.

Kellene valami más,
tán egy hosszú sóhajtás,
egy igaz vallomás,
szerető, fájdalmas
csoda-ragyogás;
szitáló hópihék közé egy apró mosoly,
keresztfáját cipelő szeretet-fogoly.

Gyertya lángja lobban,
fénye betölti a termet,
 játszik az arcokon
akár egy boldog gyermek,
ünnepe ez a napnak,
csöndes ragyogásnak;
megváltója született e megsebzett világnak.

Győr, 2000. Karácsony

Az Art'húr Kortárs Mcvészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva