Török László versei
Karácsonyból kirekesztve

Meleg fény ragyog odabenn
s én fogcsikorgatva nézem.
Kirakatok hideg üvegén az orrom
lelapul s forró párát ont a vérem.
Bakancsom talpa meg-megcsúszik,
s a szeretet ünnepén
szemem kerseves könnyben úszik.
Gyilkos kedvem támad a sok
jól öltözött úr és hölgy
között. Lelkemben tombol a vad
fogam össze-összekoccan
minden lépésnél ahogy
zsebemben a kés nyele moccan.
Kirakatok üvegén át
dühöngve nézem, mennyi minden.
És más gyereke mért
dúskálhat ennyi kincsben.
Hogyan mondhatnám el
csöpp gyermekemnek
hogy – Jézuska nem jön 
mert téged elfelejtett!? 
– Vagy – A névsorolvasásnál 
kimaradt a neved
ajándékot ezért
nem hozhatott neked.
Kicsi fiam, hogy mondjam el, 
hogy se pénz, se munka nincs
és nem érdekel a bilincs
se ha csukómon kattan.
Mert a taposómalomban 
alul maradtam.
Mondja meg valaki végre
mondja meg, kérem az égre!
Aki munkanélküli,
annak kalap, kabát?
S még karácsony elôtt
akassza fel magát?
De hát ki mondja meg nekem,
hogy jobb lesz-e odaát?

Az élet tanulsága

Hiába tanított zenét
negyven éven át.
Most csak a szemét között
túrkál, s kenyérhajat ha lát
eltudja vele a vacsorát.
Egy félig rágott alma
és két kiflivég
ebédre még, nem elég.
– A vén kukás! Itt túr megint. –
Mondja, lakása ablakából 
s feléje int mind, ki kitekint.
Nyugdíja kerek négyezer.
Vérnyomása kétszáz per száz.
S mint akit lelke fagya ráz,
testét kiveri a láz. Magyaráz.
Motyog, csak úgy… magában.
S mélyen túr le
a szemétkukában.
Lakbére kétezer, távf?tése nincs.
Fogai között egy szitkot morzsol el
mert a villanyszámlás jön megint.
De nyuodtan alhat,
éhen nem halhat
mert van kuka elég.
Ki nyugdíjba megy,
kukát válasszon legelébb!

Anyámhoz

Az idô, pók. Vén takács.
Ki egyre fonja fonalát,
s majd hollószín fürtjeit
fehérrel szövi át meg át.
Mégis, ha nézem termeted,
arcodat, édes jó anyám
fiatalnak, szépnek látlak
emlékeim ködfátyolán.
És ha fejemet, mint rég
forró kebledre hajthatom.
Egy árva gyöngyszem csendesen
pereg le lassan államon.

Életet adtál

Életet adtál anyám.
S keservem nôtt velem.
És, e világpohárban
én lettem a csepp,
mely túlcsordult.
Boldogság helyett
szembeköpött az élet,
köszönömneked anyám.
Szép, tisztes ez a lét,
csak látszik a gatyám,
szakadt nadrágomon át.
Nahát, álmélkodom
magamon, de azért 
a falon ott lógsz anyám
egy kampós szegen
a szegleten, amíg
bírom, s nem cserélek veled
átmenetileg helyet.

Egy kisnyugdíjas megfagyott

Egy kisnyugdíjas megfagyott.
Holott, holott élhetett volna még.
Bár van belôlük így is épp elég.
nem ér egy újsághírt se meg
hogy élt, vagy holt egyre megy
a létminimum alatt
marad nyugdíja rég.
Borra s kenyérre épp elég.

Egy kisnyugdíjas megfagyott,
halott. Haját a dér belepte,
mint sok-sok káposztalepke
fehérlik szikrázón a jég
a kis szobában szerteszét.
Lakása pince, s ablakán
megkésve olvaszt zúzmarát
a decemberi bágyadt napsugár.

Az elítélt

Az élet cserepei
dirib-darabjai
peregnek le lassan,
minden lépésnél.
Egy kép, ahogy lép
az elítélt, akép..
Türelmes menyasszonya
fél karját kitárva
várja s vágya
hajthatatlan.
Az életcserepei
ahogyan csosszan
a láb, hosszan,
könyörtelen
türemkednek elô
valahonnan.
Megfagy a való
és a vér. A láb
meg-megbicsaklik,
a fej lenyaklik.
Hív a kötél
rángatja a szél.

Borostás képpel

Borostás képpel kialvatlanul
küzdesz a mindennapokért.
Fáradtan fekszel, fáradtan kelsz,
nyugalmat a sírban koporsódban lelsz.
Kik vakon, süketen robotba dőlve
görnyedt hátukon hazát cipeltek.
S a foszlós kenyérbôl vékonyan szeltek.
Kiknek soha nem jutott kalács,
csak sarló és kalapács.
Téged vádolnak ôseid!
Verejtékük s vérük reád száll!
Hová lett, mit kiharcoltak néked?
Te csak a kalácsot tépted?
Adós vagy! Hiába mentenéd magad.
Hát érdemes volt pár garasért
eladni anyád? Eladni gyermeked?
Eladni hazád? Eladni lelkedet?
És közben melósnak vallod magad?
Kölcsönből élsz, de ki az ki ingyen ad?


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©1999. - Minden jog fenntartva