Várhegyi Tivadar (1995)
AMIKOR A MÁK EGYENLŐ A HONVÁGGYAL

Ez sok évvel ezelőtt, abban az időben történt, amikor még Sydneyben laktunk. Egy nap már annyira jutottunk új városunkban, hogy a sokórás, hosszú munkanap leteltével egy kis lélegzethez jutottunk, megszólalt feleségem.
- Ted! De ennék egy kis mákos süteményt!

Bizony, erre már én is gondoltam, méghozzá többször is, mert a mákot mindig szerettem. Ezirányú gondolataimmal azonban még nem jutottam olyan fejlett stádiumba, hogy ilyen világos szavakkal azokat ki is tudtam volna fejezni. Azt tudtam, hogy valami hiányzott, de mi? Éppen ezért feleségem szavai nagyon is kapóra jöttek, mivel kifejezésre juttatták az én hiányérzetemet is. De azért megjátszottam magam.

- Na, ne mondd! És mit gondolsz, honnan szerzünk mákot? És ha találunk is valahol, akkor esetleg két kő között majd szépen megőröljük?
- Hát igen, mindig tudtam, hogy te nagy, pozitív gondolkodó vagy. Ha találunk mákot, akkor az is biztos, hogy valaki, valahol mákdarálót is tart. És azt esetleg eladja, vagy esetleg kikölcsönzi. Honnan tudjam? Eddig még soha nem próbáltuk, talán majd most egy kicsit körül fogunk nézni.

Igaza lehet a kis hölgynek. Hogy én milyen buta vagyok! Hát nem úgy volt Angliában is, ahol azelőtt laktunk? Igaz, ott ugyan nem mákot, hanem valódi tejszínhabbal készült krémes süteményt kerestünk. Volt is valami, krémeshez hasonlító sütemény az üzletekben és egy jobb hangulatú napon elhatároztam, hogy meglepem az asszonykát. Vettem is egy fél tucatot és boldogan vittem haza a kis csomagot. Feleségem megkóstolta, bár már előtte mondta, hogy nem nézett ki valódi krémnek. Az első harapás után letette és intett, hogy vége a kihallgatásnak, illetve kifejezte azt, hogy ő "abból a vacak hamisítványból" többet nem kér, vagy valami ehhez hasonlót. Így nekem kellett megennem az egészet, amit nem nagyon bántam, mert nekem ízlett. Ha jó volt az angoloknak...

Később aztán találtunk egy üzletet a környéken, ahol volt krémes, torta, meg egyéb hasonló nyalánkság valódi tejszínhabbal, kétszeres áron. A tulaj olasz volt, aki süteménykészítéssel és azok eladásával tengette életét abban a kis angol városban. Az üzlet mindig tömve volt vásárlókkal. Úgy látszott, hogy az angolok is tudták, hogy mi volt a különbség a két krém között. Ők is felismerték az aljas hamisítványt! Lassan aztán itt is, ott is feltűntek a valódi krém kedvelőit kielégítő üzletek és annyira elterjedtek, hogy a mai Angliában talán már nem is lehet ál-tejszínhabbal készített süteményt találni. Ez lenne talán a mák sorsa is itt, a kies Ausztráliában? Amint mondják, a reményt soha, de soha nem szabad feladni még itt, Ausztráliában sem! Ha ott volt tejszínhab, akkor itt lesz valahol, valakinél mák!

Ezek a gondolatok száguldoztak fejemben a mák-témakör közvetlen felvetődése után. Az igaz, hogy a mákot nem lehet utánozni. Használata is eléggé korlátozott. Vagy beleteszi az ember a süteménybe, vagy rászórja a tetejére, vagy pedig csak rászórja a főtt tésztára, ott mese nincs! A mák az mák! Még csak annyira sem lehet utánozni, mint az új, plasztik húszdollárost, vagy az ahhoz hasonló bankjegyeket. Ennek, "a világon legfejlettebb és száz százalékosan hamisítás ellenes" húszdolláros hamisításáról ugyan még nem hallottam, de ki tudja, mit hoz a jövő? Már volt szerencsénk hallani hamis százdollárosról, hamis tejszínhabról, hamis erről, meg arról, de hamis mákról?!

Ezt követően tehát bejártuk a környék összes üzletét, de mák sehol. Az egyik nagykereskedő, aki madár eledellel is foglalkozott. gyanakodva nézett ránk és suttogva így szólt.
- Ha ópiumot keresnek, akkor tudok egy pasast... - Ajánlatával nem jutott tovább, mert nejem éles tekintete és szavai elvágták a tárgyat.
- Mit képzel? Mik vagyunk mi?

A pasas elkezdett remegni, csak azt nem tudtam, hogy mitől: félelemtől, vagy pedig a meghatottságtól, hogy íme, itt áll két, becsületes, emberpéldány előtte, akik nem kábítószert keresnek. Remegő és rekedt hangon válaszolt.
- Kérem. Én azt hittem, hogy segítségükre lehetek.

Aztán egy kicsit derültebben folytatta. - Hát ha nem arra kell, akkor szabadna érdeklődnöm, hogy mire szándékoznak használni?
- Süteménybe, maga szerencsétlen! - oktatta ki nejem. - Vagy talán nem hallott arról, hogy mi, európaiak szeretjük a süteményben és a süteményen is a mákot?!

Az üzletes bevallotta, hogy bizony nem tudta. Aztán arról érdeklődött, hogy mégis, mennyit parancsolunk?

- Egy kiló elég lenne. És ha friss és nem keserű, akkor majd utána ismét egy kiló - adta meg nejem a felvilágosítást.

A madáreledel üzletes azt javasolta, hogy talán menjünk el egy aránylag jól ismert görög importőrhöz, aki mindenféle élelmiszer különlegességek behozatalával foglalkozik. Felvilágosításként még azt is hozzátette, hogy az illető nem olcsó, de jó. Ezzel kis üzleti névjegy formájában a görög nevét és címét is megadta. "T. Theofanes, fűszer- és csemege specialista. Mindenfajta egzotikus ételek behozatala és árusítása minden mennyiségben." Na és persze a cím, de minden telefonszám nélkül. Ez azt jelentette, hogy házhoz kell menni, ellenkező esetben nincs üzlet.

A görög behozatali cég címe nekünk nem mondott semmit. Csak annyit tudtunk meg belőle, hogy ez egyik távoli, új városnegyedben állította fel tanyáját. Elhatároztuk, mivel akkorra az ügy már hirtelen sürgőssé lépett elő, hogy azonnal kikocsizunk és megérdeklődjük, hogy mi a helyzet a mákkal. Ugyanis mi, vagyis nejem és én ilyenek vagyunk: Most, vagy soha! Középút nincs!

Az út talán egy órát vett igénybe és azalatt hallgatnom kellett Halina dohogását. Nem tudott túlesni azon, hogy a madár eledeles bennünk ópiumhasználókat látott.

Az importer üzletházát nem volt nehéz megtalálnunk, mert a legközelebbi utcasaroktól állandó táblák és nyilak mutatták, hogy hol is található a jeles ember.

Benyitottunk üzletébe, amely tele volt mindenfajta zsákkal, dobozzal és üveggel majdnem egészen a mennyezetig. Amellett szokatlan és furcsa szagok terjengtek a levegőben. Az egyik, pultra fektetetett hosszú, szárított halak mögül egy alacsony ember ugrott elő. Fekete, göndör haja és enyhén barnás arcbőre azonnal elárulták, hogy egy olyan személy állt előttünk, akit a rendőrségi jelentésekben bizonyára ekképpen írnának le: "Középkorú, új ausztráliai, minden bizonnyal a Földközi-tenger vidékéről". Az igaz, hogy ez a leírás éppen úgy vonatkozhatna egy olasz személyre is, de nekünk megvolt az az előnyünk, hogy tudtuk az illető eredetét.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte kezeit tördelve. Asszonyom most már magabiztos volt.
- Van mákja? - kérdezte minden kertelés nélkül.
- Sajnos...Pillanatnyilag... - kezdte a kis görög, de hölgyem azonnal félbeszakította.
- Ne mondja, hogy nincs, mert a város másik végéből kocsikáztunk ide, hogy magától vehessünk. Minek javasolják, hogy jöjjünk ide, ha magánál sincs?

Hát igen, ebben én is azonnal megláttam a logikát. Minek is javasolják, ha... Azonban nem jutottam tovább gondolataimmal, mert az események tovább peregtek. A görög azután kezdett érdeklődni, hogy honnan is jöttünk.
- Blacktownból - nevezte meg feleségem az egyik nyugati, külső városrészt. Aztán most már egy kicsit ellenségesen visszakérdezte.
- Miért érdekes az, hogy honnan jöttünk? Ha azt mondanám, hogy Bondiból, akkor talán lenne mák?!

Itt kell megjegyeznem azt, hogy Sydney minden lakosa tudja, hogy míg Blacktown az egyik dolgozók által lakott városrész, addig Bondi viszont jobbmódú, de öregebb állampolgárok által lakott negyed.

A görög az ég felé tárta karjait, úgy tiltakozott.
- Jaj, dehogy is, kezit csókolom! Csak azért kérdezem, mert úgy tetszik beszélni, mint azok, akik Magyarországról, vagy arról a környékről érkezett új bevándorlók. Akkor ajánlhatnék paprikát, de sajnos az sem magyar, hanem brazil. Onnan olcsóbb. Van azonban valódi Globus marhapörköltöm és sóletem. Az biztosan tetszene önöknek.

Feleségem fagyosan ránézett, mire a görög azonnal elhallgatott. Erre ismét Halina vette át a szót.
- Nem jöttem Magyarországról, csak a férjem. Ez azonban nem is a maga dolga. Mákot keresünk és kész! Mikor lesz, vagy talán nem is vár új szállítmányra?

Erre a görög elkezdett magyarázkodni.
- Nem az én hibám, kérném szépen, hogy nincs mák. A kormány az, amely nem engedi, hogy nagyobb készletet tartsunk. Az ópium, tetszik tudni. Az én mákom különben is Tasmániából jön, de ott meg csak egy bizonyos mennyiséget termelhetnek szigorú kormányfelügyelet alatt...

Itt nejem ismét közbevágott.
- Mivel az ópium, tetszik tudni - mondta gúnyosan.
- Igen, igen - helyeselt lelkesen a görög. - De ne tessék azt gondolni, hogy soha nincs. Mennyit parancsolnak? Talán tudok valahonnan szerezni. Ha megadják a nevet és a telefonszámot, akkor talán egy-két nap múlva fel tudom hívni az örömhírrel...
- Ne fáradjon. Talán tudunk annyit venni valahol, amennyi kell - fagyasztotta be a feleségem.

Mindketten tudtuk, hogy máshol sem tudunk venni annyit, amennyi kell. Azonban a görög így, nejem utasításának megfelelően nem fáradt, mi meg ugyancsak fáradtan értünk haza az akkorra már megsűrűsödött délutáni forgalomban.
Otthon elhatároztuk, hogy legjobb lesz az, ha legalább is egy darabig nem gondolunk a mákra. Néha azonban még így is hallanom kellett a kis asszonytól, hogy milyen egyszerűen csak otthagytam a görögöt, meg hogy még a telefonszámot sem adtam meg neki. Mert ki tudja, talán már mákunk is lenne. Ennél a pontnál mindig emlékeztetnem kellett arra, hogy nem én, hanem ő folytatta az üzleti tárgyalásokat a göröggel, én csak néma tanúja voltam az egésznek. Ez aztán azonnal magával hozta azt, hogy igen, mert én csakis ott merem kinyitni a számat, ahol nem kellene. Meg ehhez hasonlókat.

Így telt tehát az idő, csendben és békességben. Mákot egy darabig csak egy-kétdekás adagokban láttunk, mégpedig kis fiolákban, olyanokban, amelyekben a különböző fűszereket hozzák forgalomba. Így tehát mákos tésztáról, vagy mákos bejgliről szó sem lehetett.

Legalább három hónap telt el a nagy mákcsendben. Aztán egy alkalommal, mégpedig a helyi áruházban, ahova heti felvágott, sajt, meg egyéb szükségletünk kielégítésére jártunk, megláttam egy sütemény-hegyet. Az egymásra halmozott sütemények messziről úgy néztek ki, mint a bejgli. Nem tudtam megállni, hogy közelebbről meg ne nézzem a furcsa kiállítást. És szinte elterültem a csodálkozástól. Noha a kis cédula az árun azt mondta, hogy diós és mákos tekercs, a kinézés, a szag, minden azt üvöltötte felém, hogy egy bejgli heggyel álltam szemben! Mondanom sem kell, hogy azonnal vettem egyet ebből, egyet abból, két dollár ötven darabja. Boldogan vittem őket haza asszonykám felvidítására.

Otthon teljesen más volt a fogadtatás, nem olyan, mint Angliában, a krémessel. Hát bizony, nem is volt rossz. Az igaz, hogy a tölteléket egy kicsit spórolósabban alkalmazták, nem olyan bőségesen, mint ahogy mi szeretjük, de azért az íz felismerhető volt. Na meg a mákot sem nevezhettük valami nagyon frissnek, de mint mondtam, azért nem volt rossz. Így aztán egy darabig megoldódott a bejgliválság, de nem a mákos tésztáé. Mák ugyanis még mindig nem volt sehol.

Így tengettük életünket egy darabig. Minden héten vettünk egyet-kettőt az áruházban. A békét aztán feleségem egyik újabb ötlete zavarta meg. Akkor ezzel állt elő.
- Mi lenne, ha felhívnánk a pékséget és megkérdeznénk, hogy honnan veszik a mákot?
Gyanútlanul belementem a dologba.
- Ez elég egyszerű. Előbb azonban meg kell tudnunk azt, hogy a sok pékség közül melyik szállítja a bejglit.

Meg is tudtuk és azzal együtt azt is gondoltuk, hogy vége a mák problémának. Azonban tévedni emberi dolog. A pékség ugyanis megtagadta a mák eredetének ilymódon való kiadását. Amikor telefonon elértem a kereskedelmi igazgatót, minden további nélkül kijelentette, hogy nagyon sajnálja, de lehetetlen felfednie a titkot. Még hozzátette azt is, hogy ez szakmai titok és ő nem fogja azt a versenyfeleinek kiszolgáltatni. Ettől az állásponttól még akkor sem állt el, amikor felajánlottam egy személyes találkozást, ahol majd a körzeti békebírótól és a sarki fűszerestől, meg a szomszédos hentestől származó papírokkal igazolom, hogy nincs pékségem, nem volt és nem is lesz soha, tehát nem kell amiatt bediliznie, hogy esetleg vele, az ő cégével akarok versenyezni. Mindez nem használt. Száját lelakatolta. A végén az volt a benyomásom, hogy inkább a sírba viszi magával a nagy titkot, hacsak... Nekem azonban nem volt elég pénzem arra, hogy megvesztegessem.
Így aztán fel is adtam a harcot, illetve az érdeklődést. Erről az eredménytelenségről azonnal be is számoltam főnökömnek, illetve feleségemnek. Mire villogó szemekkel az volt a válasz, hogy adjak csak neki két percet a telefonon a pasassal, majd ő megpuhítja. Minek csépeljem a szót? Tíz percet adtam neki, mégsem puhította meg.

Már-már végleg feladtuk a harcot és a reményt a mákra, ami belőlem azt a kitörést váltotta ki, hogy megeheti a fene ezt az országot, ahol még mákot sem lehet kapni! Még azt is megemlítettem, hogy éppen ezért mennyivel jobb lehet azoknak, akik otthon, Magyarországon, mákos tésztában henteregnek és nem is tudják, hogy milyen jó dolguk van. Egyik tárgykör követte a másikat és a végén ugyancsak fellángolt a honvágy! Mert ugyebár az csak természetes annak a kérdésnek feltevése, hogyha a fene megeheti a máktalan országot, akkor mi a fenét keresünk mi itt?!

Nem sokkal ezután, mintha csak valaki meghallotta volna kiabálásomat erről az ilyen meg olyan országról, a helyi üzletben mák jelent meg! Méghozzá félkilós csomagokban! Hogy ez hogyan történt, nem tudom. Amint az egyik péntek este szétnéztem az üzletben, hát mit látok? Mák, mák, mák, egész hegyek belőle! Vettem kétszer fél kilót és rohantam vele haza. Otthon azonnal a tárgyra tértem.

- Ide nézz! Mit hoztam!? - És máris szedtem ki a kincset a plasztik zacskóból.
- Mi az? Csak nem mák?! - kérdezte feleségem minden lelkesedés nélkül. Ezért nem állhattam meg, hogy ne legyek egy kicsit gúnyos, mikor megszólaltam.
- Te minek látod? Szerintem mák. Mit gondolsz?
Halina átvette az egyik félkilós csomagot és megnézte.
- Tényleg mák. De most csak azt mondd meg, hogy mit kezdünk vele? Vagy talán hoztál két kődarabot is, amivel majd meg fogod őrölni? - emlékeztetett régebbi, eredeti mondásomra.

Hát az igaz. Most már volt mák, de azt meg is kellett őrölni valahol. Elővettem a kávédarálót, legfinomabbra állítottam és beletettem egy evőkanálnyi mákot. Semmi eredmény. Az egész úgy jött ki, mintha nem is a gépen keresztül jött volna. Ráadásul feleségem megemlítette, hogy kitekeri a nyakam, ha tönkreteszem a kávédarálót. Nem is annyira fenyegetése, hanem az eredménytelenség arra késztetett, hogy abbahagyjam a kísérletezést.

Még ma is tisztán emlékszem feleségem szavaira, amikor ezt mondta.
- Talán vidd el a mákot a pékségbe, ahonnan a bejgli jön. Talán rá tudod majd beszélni őket arra, hogy megőröljék.
- Az egész olyan egyszerű, mint a pofon - feleltem büszkén, figyelmen kívül hagyva évődő szavait. - A mákot eltesszük és veszünk egy mákdarálót. Aztán Bob a nagybácsid - zártam le az ügyet ezzel a népszerű, minden nap használt ausztráliai kifejezéssel.
- Hát csak előre, kispajtás! - válaszolta nejem huncut mosollyal arcán.

Itt kell kijelentenem, hogy ő az egyetlen személy egész Ausztráliában, aki minden megtorlás nélkül használhatja velem kapcsolatban a "mate" (= pajtás, cimbora, szaktárs szót.) Ugyanis mindig feldühít az, ha mások és főként teljesen vad idegenek használják ezt a kifejezést személyemmel kapcsolatban.

Eljött a szombat és beállítottam a helyi vaskereskedésbe, amely tudvalevően háztartási gépekkel is foglalkozott. Telve voltam reménnyel és mások iránti szeretettel. Az elősiető cégvezetőt azonnal fejbe vágtam azzal a kérdéssel, hogy van-e mákdarálója? Először óvatosan rám nézett, aztán azt akarta tudni, mi is az a mák. Elkezdtem magyarázni. Egy másik pasas, aki szintén a pult felőlem eső oldalán ácsorgott, közbeszólt és igazolva a híres ausztráliai segítőkészséget, ezt a magyarázatot ajánlotta a vasas számára.

- Kis daráló. Olyan, mint amivel a húst darálják. Ez azonban kis magokat is meg tud őrölni. Hogy mi a mák? Hát abból lesz az ópium - fejezte be büszkén és körülnézett, mint aki tapsra vár.

Ennél pontosabb meghatározást én sem tudtam volna szolgáltatni. A hatás azonban váratlan volt. A vaskereskedés áruda vezetője felém fordult és dühösen elkezdett kiabálni.
- Ide figyeljen! Ez egy rendes üzlet, hallja? Én már huszonöt éve vagyok itt a főnök, ugyanazon a helyen. Itt csak olyasmivel foglalkozunk, amit rendes, tisztességes családok fogyasztanak. Mi nem adunk el kábítószerhasználóknak! Menjen az üzletemből, vagy hívom a rendőrséget!

Nem volt mást tennem, a vitának nem lett volna értelme. Ezért csak odafordultam a segítőkész vevőtárshoz és megköszöntem szívélyes segítségét, majd kivonultam az üzletből. Mit várhat az ember az ilyen műveletlen gyarmatiaktól? Csak annak örültem, hogy feleségem nem volt velem, mert lehet, hogy akkor ökölre ment volna a dolog.

Legközelebb az áruházba mentem, ahol egyébként a bejglik már nem tornyosultak az ég felé, vagyis röviden, egyetlen darab sem volt raktáron. Egy új, addig nem látott, fiatal leányka állt a kiszolgáló asztal és a kassza mögött. Igen elegáns volt fekete szoknyájával és hófehér blúzával. A telefonnal volt elfoglalva. Lehet, hogy a fiújával beszélte meg éppen azt, hogy mit fognak majd este csinálni. A korai időnek megfelelően csak egy-két vevő, vagy vevő-jelölt lábatlankodott a kiállított tárgyak körül. Bizonyára nem létező olcsóságok után kutattak.

Gondoltam, hogy a kislány-elárusítónő talán egyenesen az iskolából csöppent oda, ezért biztosan jó hatással lesz majd a főnökére ha elmondhatja, hogy kora reggel máris eladott egy mákdarálót. Ezért barátságosan szóltam.

- Van egy kis ideje? - mivel láttam, hogy nagyon elfoglalt volt.
Letette a kagylót és pirongva megszólalt.
- Oh, semmi az egész. Mit óhajt?

Elmondtam, hogy egy mákdarálót óhajtok. Ne legyen túl nagy és nem kell villany sem, csak kézi hajtású, mivel egy kis fizikai gyakorlat nekem sem árt. Egyébként is, a kézzel hajtott általában olcsóbb is. Ezzel akartam beférkőzni bizalmába, hogy én sem tegnap dobtam el fenekemről a tojás héját. Egyúttal kis mondókám figyelmeztetőül is szolgált, hogy engem nem lehet akármilyen kis mesével lerázni. Igyekezetem azonban hiábavalónak bizonyult, mert a leányka így szólt és még homlokát is ráncolta hozzá.

- Hogy? Mit? - Még közelebb is jött, hátha rosszul hallott.

Na, ez már nem jó jel, gondoltam. Ha egy üzletben visszakérdeznek, méghozzá összeráncolt homlokkal, akkor az általában azt jelenti, hogy halvány gőzük sincs arról, hogy a vevő mit akar. Vagy ha van is, akkor pedig azt jelenti, hogy abból az árúból nincs, amit a vevő akar.

Derűlátásom azonban nem hagyott el. Most már biztos voltam abban, hogy a leány kezdő és ezért megismételtem az egészet. Erre a leányka azt mondta, hogy bocsánat, majd hívja a felettesét. Azzal el is tűnt a pultok és kiállított árucikkek között.

Nemsokára egy idősebb hölgy jelent meg. A fekete szoknya és fehér blúz egyenruha neki is felszereléséhez tartozott, csupán egy, a blúzra tűzött kis névtábla árulta el, hogy Marianne-nel álltam szemközt.
Igen udvariasan érdeklődött, hogy mit óhajtok. Ismét elmondtam. Erre mosolyogva, amit fiatalabb éveiben valaki, valahol talán édesnek is nevezett, rám nézett.

- Mákdarálót? Hát az meg minek magának?

Akkorra azonban már kezdtem egy kicsit unni a kérdezz-felelek játékot és azt válaszoltam, hogy a kertemben található kavicsokat szeretném porrá őrölni. Erre Marianne is felmelegedett, mondván, hogy vele ilyen gúnyos hangot ne használjak, mert ő nem az én szolgám. Ezt elismertem. Ugyanakkor azonban szerényen kijelentettem azt is, hogy azért sem volt ott, hogy engem kérdezgessen. Vagy van az áruból, amit akarok, vagy nincs, a többi nem az ő dolga. Biztos voltam abban, hogy még feleségm is büszke lett volna rám, ha ott lett volna. Ezért sajnáltam is, hogy nem volt ott.

Ezek után új alapokon kezdtük az egészet. Láttam azonban, hogy még akkor sem értette a dolgot. Ismét egy bocsánatkérés, ismét egy eltűnés. Már-már én is elhatároztam, hogy másutt próbálok szerencsét, mire egy nálam is szürkülőbb úr jelent meg a színen Marianne kíséretében. Az úr nem fehér blúzt és fekete szoknyát, hanem kétrészes fekete öltönyt viselt, méghozzá nyakkendővel egyetemben. Ez igen nagy dolog Ausztráliában, ahol nyakkendőt általában csak a felsőbb rétegek, vagyis bankigazgatók, biztosítási ügynökök, politikusok és hasonlók viselnek, na meg az angol bevándorlók, de azok közül is csak az öregebbek.

Kiváló udvariassággal "Sir"-nek szólított, ami szintén mutatta, hogy valóban iskolázott és jólcsiszolt személlyel volt dolgom. Ezzel azonnal meg is nyerte tetszésemet. Neki is elmondtam kis beszédemet, habár már nem volt sok reményem a sikerben. Letörtségem azonban hirtelen megváltozott, mivel A Nyakkendős csak egyszerűen így szólt.

- Igen, tudom, hogy mit óhajt az úr.

Aztán azonnal hideg vizet öntött ébredező reménykedésemre, mivel így folytatta.
- Sajnos, nem tudom megmondani, hogy mikor láttam utoljára mákdarálót.
A Nyakkendős azonban elérzékenyülve, szinte könnybelábadt szemekkel továbbment.
- Pedig feleségem mennyire szerette a mákos fogásokat.

Együttérzéssel hallgattam, amikor elmondta, hogy felesége bizony már régen elköltözött. Gondoltam, hogy nem számít, milyen régen volt, valamilyen formában illő lenne együttérzésemet kifejeznem, ezért csendesen, tisztelettel megkérdeztem.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy kedves felesége már megboldogult? Mikor ment el?

Szegény ember, gondoltam. Ilyen nagy bánattal és méghozzá szombat reggel is dolgozik! Biztosan felejteni akar. A szegény szerencsétlen azonban furcsán és megütődve nézett rám.

- Mi az, maga azt gondolja talán, hogy meghalt? Bár meghalt volna! Ki mondta, hogy meghalt? Egy frászt! Tőlem elvált, mindenemet elvitte, aztán összeköltözött a palijával. Együtt mentek vissza Angliába.

E kitörés alatt szemei vészjóslóan szikráztak.

Aztán megnyugodott és visszatértünk az eredeti témához, vagyis az általam óhajtott darálóhoz. Azt javasolta, amibe azonnal bele is egyeztem, hogy felírja telefonszámomat, mivel biztos volt abban, hogy tud egy kis kézzel hajtott gépet rendelni, mégpedig Svájcból. Ha megérkezik, majd azonnal felhív. Még az árat is elárulta, ami nem is volt olyan rossz.

Így aztán nyugodtan haza is mentem és megkezdődött a Nagy Várakozás időszaka. Amikor a kamránkban hét lakat alatt tartott kétszer félkilós mák már annyira megkeseredett és megavasodott, hogy ki kellett dobnunk, a várva várt daráló is megérkezett. Mint a távolban élő rokon a temetésre.

Mindketten rohantunk az áruházba, nemcsak azért, hogy átvegyük a régen várt darálót, hanem mákért is. Úgy látszik azonban, hogy nemcsak a mi mákunk keseredett meg otthon. Az ületekből is eltűnt és senki nem tudta megmondani, hogy mikor lesz újra. Állítólag az ópiumkészítők abban az időben igen aktívak voltak.

Tehát a változatosság kedvéért volt darálónk, de mákunk nem. Az otthoniak meg nem tudják, hogy milyen szerencsések, amikor csakúgy henteregnek a mákos tésztában! Otthon még a gyerekek is mákot szórnak egymás szemébe homok helyett. Hát ezért is, meg sok-sok másért is nem jobb otthon?! Ezzel a kis emlékeztetővel ismét fellángolt a honvágy.


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva