Kiss Olivér versei
Szavakra ne bízd magad
árny van ott a fény
helyén sötét óra
leng, tengeti bennünk
percjelét a csend.
Mindig ilyennek láttam,
ha nem hát kitaláltam
elmúló nyárban az árnyak
szívemen sorba álltak
Kitépett számból a sóhaj
harcolt a vonóval
Nem érett meg az óra
tövig bolondos bokra,
hogy a szívemen elnyúló
árnyék
másfele cikázzék
hogy a szívemen elnyúló
árnyék.
Szeme az enyém
Az Orra másé
a korholásé

Lábával lép
Fejével emel
ez most nem érdekel

Csak néhányszor beszélgettünk
hallgatva azt az irdatlan folyamot
mely átzúgott felettünk akkor
s szánkba, fülünkbe csengô iszapot rakott
és mellénk sodorta málló rönkeit is
sok szúros ág-bogát, kavicsát a halott ág mialatt
köröttünk néma halak foncsorát marta
ronggyá a víz és a napsugár.
Nem akartam mar búcsúzni töled
örvénnyé tett ölelésed, meghagylak
karcsú szigetnek sziszegtem ilyenkor
és ha a szemedbe néztem
a szétriadt halcsapat helyén
csak egyre tágult a mély, az ismeretlené
szobrokat faló néma csendben
egy öröklétét felélt angyal
veszekszik a szóval
kimondja aztán felsóhajt
szomorú melankólia
felsüt a tárgyak homloka
istentelenségem otthona
otthontalanságom istene
bálványozom, aztán álványozom
és eljön a sötét
A konstrukció

titkolod mozdulatlan álmát
a nyár havának
küszöbünk belepte
egy évszak vágya
meghalni éreztünk
csókot újra csókot
dobtunk a mának
adtunk mamának, papának

házunk most árva
házra néz hátra
s legelônk bús énekét
megette a penész

kérész életű holdra
néz életünk lombja telén
az Ég.

Szonett No1.

Enyém tehát ez a karthauzi cella
ôrzöm torzóm - ezt a hallgatást.
Elhalt gyökerű fa tavaszt mímelô lombja,
talmi jogar, és hazug palást.

Mind kitalált. S, ha szólanék újra,
csak hiányom felelne: Üres visszhang.
Nem hallik semmi, nem reped a búra,
nem találok rá a régi húrra.

Ezért, hogy átkozott nyelvem végre kitépessem
és ne kelljen szólanom azt szeretném;
vagy, hogy e köztes lét többé ne kísértsen
tükrözôdjön egy új Alexandria egén

a régi fény, amint ég a nagy könyvtár,
s lennék majd újra könyvkötô én Hugo Szent Bernát.

Álom, Lélek, Rózsa mind
be nem teljesült égi rész
Szívünkbe szórja titkait
de lelkünkben égi mása vész

A Csillagokba lôttük vágyainkat
és álmainkra szórta hamvait az éj
a földön is már rég elfeledve járunk
és csak halvány emlékünk a szív

De valami bennünk talán így lesz eggyé
emlékké a bánat, bánattá az illat
és hűs lombbá az éj

Ócska kis karcolat
játszod a harcodat
elzúg az Ösz vonat
elviszi arcodat
nem enyém már, hagyjuk
lehull
Még az ég is lealjasul
le héjastúl
és még azon is túl.
gerendákat a múlt tavában

Mára elég a gondot magába vette a
setét lóra tettem s fehéren nevettem
vetettem volna sorsot elébb
legalább megmaradnék
hogy marakodjak
ezt az utat már belaktam
vetett szénában sötétlik az abrak
besüt a résen a holnap

ott biztos jól mulatnak
mielött belépsz hárfák csellóznak
és te belépsz.

Feslett arcodat látva
kereng bennem az földi mása
egy holtidegen elmúlásnak

elvásik fogam
kifakul trikóm
stb.stb.stb.

vagy vegyük ami kezünk
ügyébe akad
mind elrohad
asztalról lehullt
torzsa után megy a morzsa

értelme nem lesz már
semminek soha?

Vidámkodnak csillagaim
aki szeret az tanít.
olcsó jános a képzelet
hogy a valót feledd
hogy újra megtehessd vele
hisz érted szenvedett telet

S veled most nyarat nyalat

És a tavasz is ki van gondolva
ravaszul. ôsszel meg bealkonyul
minden hozzád vonul, a körmenet
utoljára még megérintheted

falevél. egy ócska váza.
virág. fejedbôl kikandikál
az ostoba szakralitás

A varázsló kertje

Már tudta senki be nem lép kertjébe
csodálni fáit, csodálni bokrait
ezért bús lett, s enervált
s naphosszat rendezte dolgait.

De éjjel elvarázsolt mindent mit lehetett
S reggelre a sok szép királylányból
nem maradt más csak forró lehelet.

Ilyenkor hogy rá vigyázzon
ablakában egy komor nagy macska ült
ki nem szerette az édességet
nem nyávogott, és nem hegedült.

Tanmese

Kint csak a hideg szél
le-le hajtva fejét a kertre
virágok kelyhébe súgva
elkószál arra-erre

` Azt mondja hazudik a Rózsa
hisz nem szeretett ô még senkit
csak féltékeny a liliomra
és töviseit is csak rejti `

Önnön szívében hervad a rózsa
szirmait a szél szórja-szórja
majd elalszik örökre csendben
s csak tétova illata marad a kertben.

Metafifika.

keresem végét a hossznak
meg is találnám
nem új találmány

elbújok egy pontban
s azt mondanám hoztam
magammal eléd

keresem a hosszú véget
pont ott mert elbújok...
nyelvét ölti magára
ördög aki kitalálta

látok de nem enyém
érezném ha tehetném
csók, rózsa mind felpuffadva
a báltermet elmosta
egy nagytermet.

A testet, vagy a lelket
megszelidíteni oroszlánt tételez,
és egy idomárt kit saját ketrece zár.
Elvitték az idôtlen idôk óta
mosolygó szobrokat
nincs a helyén más csak szarkupac
arcodon merengô fikusz
tócsákban áll a hallgatás
okos vagy nekem játszol
én a legkisebb fiud a csalás

Lázár vagy kelj fel,
vagy kell az égi jel
nôjj az égig fel

Hagy bibelôdjenek.
Bábelódjanak. Apám csend
Anyám hunnét van nem tudom

Okos szememben eretnek
tervek eveznek
sekély a víz
ez már a kvíz
játéknak ez se rossz.

De tünô kacajként hátbarug
egy tetszhalott
s te elszalasztod
hogy elhalasztod

Esküdet ne érje szószegés
üsse kavics.

Élje túl.

A csorda hazaballagott
részeként a tájnak
lombok muzsikálnak
mélyhangzók és hangutánzók
lepték el a léptéket
errôl vegyél mértéket
vajon mérték-e?

Apró pontra vetül a képzelet
és már el is képzeled
dörrenés - vaktában elfutó árnyalak
valahol már láttalak

Ez itt már a pokol
mindent magadnak okozol

ez pedig már a mennyország
ô a megoldás

egy meg egy
egyre megy
kettô meg kettô
gondolattemetô.

Elbocsátó szép hasonlatok

Szíved dobbanását visszhangozza lelkem
mint vidám zakatolást
a vasúti várótermek

Szívem dobbanását visszhangozza lelkem
mint bús lépéseket
a zord kolostortermek

Narcissus

Narcissus a patak tükrébe nézett
s meglátta arcán a hullafoltokat
Félelmetes - borzongott bele álmatag
az embert mily messzire
tudja vetni egyetlen pillanat
S ki szerelmes belém
hogy-hogy nem látja arcomon?

Nem aranypor ez, csak szenvedély
csak szánalom.

Don Juan

A tükrök álma megzavarva
elkezdôdött hát az estély
Minden ficánkol -
a vágyak, a színek az óhajok és sóhajok
S a hölgyek?
Ráharaptak éppen Don Juanra
aki ott kering
Egy rövid lektűrjellemzéssel élve:
pazar a jelmeze

De mi van a jelmez alatt?
Átok? Reménytelenség?
Szállongó pernye?
Burnót szelence?

Ah, de nem mindegy?
Modora csillog, mint
mandzsettái, s gombjai
S bár kissé fáradt már a táncban
azért kapható még egy kis komiszságra
Hölgyeim!

Szonett No2.

Majd minden este árnyékom visz haza
a ragyavert égbolt, a kóválygó csillagok
köröttem mindenütt falevél-röplapok
egy tompult ôsz minden izgalma

Abban a házban ott, lakott a kedves
kulcs a zárban, szeme lehunyva
alszik összes régi álmára ráunva
körötte vágyam most hiába repdes

És, ha összefutnánk valaha egyszer
nem futna össze már szánkban a nyál
állnánk majd, mint két rákiabált

Lennénk kiket kiírtott a vegyszer
két megkôvült rovar felszúrva
négy szén-szemünk nézné egymást újra

torz istenlét

a
párnák közt egy
meduza mosolya suhan
majd átlépi
a vágy sebességét

ölel
torkán a hajnal
polipkarokkal
egy szemében bujkáló vaddal
az egyszarvú a fényre lép

Amszterdam

Igen, emlékszem arra a német turistára
aki hányt bele az Amstelbe
Mellette - már megint egy feleség
nylonszatyrán megcsillan a holland napsütés
Mindezt a túlpartról látjuk
A padon felirat...talán csehszlovákok
Stoppal jöttek idáig, mint mi
s nemsokára majd, egészen mást gondolnak egymásról
vagy ugyanazt kétféleképp.

Mi közel volt távol lett
elsikkadt üzenet
pornyaláb integet.
Száll aláhull az égrúl
egy hófehér nyúl
kötényén a foltok
kráter fodrok.
Én-kert

vérvörös rózsák
holtravált liliomok
vicsorgó nárciszok
a kert halott
nem lesz több évszakod
egy rózsa szívenszúr
egy liliom megfojt
és széjjeltépnek a nárciszok

Szonettöredék

eloszlatta már a csendet a harc
egész sebünk betakart
még ha a szívemben kerestem is
ez az te kereszted is

csillagunkon méreg a fény
és az is tükrében cseverész
arany szál lengedez felém
a szemed ez a béna tettetés

kibontott léted szép ködén
átsejlik selymes lény ez tény.
gorgó gyomru remény futam ez az én utam
Kusza vonalak - Szívek szottya Én.

Automata Naplóm fellőttem
a csillagokba. itt az új hálóember
palackesô.
Azóta lett személytelen
munkába menet lelött egy elszemélytelenedett
hajnali verebet.
Kitti szeme

Kitti szemét már nem találom
felzabálta egy másik álom
mit én hurcoltam magammal lefejezni
jöjjön a lelket kifejezni

És most, hogy már mindennek vége
Kitti már a múlt, a béke
S hogy valaha szeretett
már mint kiüresedett szem mered

Elképzelt glóriám fölé
bokrétát tűzött ô a kedvesség
S ma már nincs meg egyik sem
Kitti szeme perzsel - egyik szem

A másik jéghideg egeket láttat
ahol csak a látszat
Akkor legyen már inkább vétek
magozom utóbb cseresznyémet

És Kitti szeme, akár a Nap
újra és újra letér
aztán csak a házak laza sorfala
megy haza, de nem én.

Rizsföldön egy nyakig láb
fülig tiszta nyaku sár
tiszta dalu lány alá
beszorult az árapály

Holdon nyakig fest az est
tetveket és szenvedet
értem én az ért nem én
ennyi volt a költemény
- tán túl tömém

Most minden szép
testeden át lobog
és nem mázsás harang már
e lélekvonszolás

vagyunk egymásnak
két magából kitagadott
egymás hústemplomában
úrfelmutatás.

Kuss
énekli egy da-ra-bon-piás
bergengócpontban
támogatja Ön az Źreket
sajnálna-e egy egeret
áldozni kellene
tényleg kellemtelen
Képzelje egyszer
Szar gondban
betakaróztam
a rímet-kupát
szerettem volna...
Illaberek

tolatunk és elszakadunk
apró vonatok vagyunk
kisiklott magánnyal
vált-e majd zöldre a lámpa?

a bakter majd szalutál
ha nem utál
ha a kisházból
nem lesz szalonna
elmegyünk együtt
a fasorba
ott áll a sok fa
dalolva
troli illan el vacogva
kabátját mossa az utca
megötte titokban
reanimált pózban
sarlatánok kezébe került
és végül elhíresült
megbízták hogy a törzs részére
maszkokra vadásszon
Színházi pofa lett belôle


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
©1999. - Minden jog fenntartva