Weinacht Ferenc versei

Tiltott gyümölcs

Egy levél sodródik a levegőben,
nemrég még fa volt,
repül a szélben,
szárnya sincs, de nem is kell neki
a vágy hajtja, és a szél
ami felkapja.
Utazás.
Bárcsak én is levél lehetnék,
és halkan a szélben repdesnék.
Elszállnák hozzád, a váladra leülnék.
Lassú folyóként, hajadba bújnék.
És onnan nyakadon lefolynék.
Csókolnám, böröd
hogy érezd,
tiéd ez a levél
a pillanat a szép,
és amiért
mindent odadni
veled együtt lenni,
szorosan ölelkezni.
A tiltott gyümölcs,
Íze édesebb a méznél,
élvezetet igér
még ha tudod, hogy utána semmit se kérhetsz
mégis megkóstolod, mohón harapod
mert megéri!
Így teszek én is, nem gondolok semmire
melled a számhoz érintve
száguldunk innen a legmesszebre
ölelj és csókolj, csukd be a szemed
és ereszd el a képzeleted,
repüljünk a szélben,
két kavargó falévél bőrében,
össze össze érintve testünk
a nyönyör kapujában,
most csak veled.
Látjuk most a fényt
pedig szemünk be van csukva.
és egymást megégetve,
lángoló testtel, mint a tűz
játszunk a szélben,
csípj, karmolj, ha jól esik
ezen az éjszakán az eső nem esik.
Ne félj, messzebb nem megyek,
csak amíg az élvezet vezet
és amíg a szél sodor minket.
Tündér

Kinek tündöklése,
messzi vidékre elszáll,
sok-sok, madár eldalolta már,
A szél hátán érkezett,
sok-sok ezer éve már
zöldellő réteket látott,
óriási lepkéket,
hatalmas tavakat,
melyek vizében halak játszottak,
a lemenő nap aranyhidat
festett rájuk,
amit később a hold
ezüste változtatott.
Kristálytiszta forrás
csörgedező hangja
erdők zúgása
vadak ordítása
viharok tombolása
villám dörgése
hangja mindaz amit itt látni
a természet maga a Föld!
ajakai édesek mint a méz
mely a természet csodás gyümölcse.
És míg nappal a nap koronája,
addig éjjel a hold fényének vágya
a csillagok vad villogása
borítja be a testet.
Szerelmes vagyok minden szépségbe
amit ő teremtett, a fákba, a rétbe
a sok csodás kepződménybe
a hegyekbe az erdőbe
és a nőbe, mely mind közül a legszebb.

Tánc éjfél után

Sötét éjszaka, mikor a nap végleg elhagyja világunk peremét.
Fekszünk ketten a világ közepén,
ami valahol mindenen túl van,
a semmihez közel.
Forró nyári szél simítja tested,
bőröd bársonyként öleli át testem.
Csak ketten vagyunk, és a vágy
ami összetart minket.
Mikor az érintések egymásra találnak a holdfénynél
megcsillan a szemed,
ragyogása betölti szívem,
mozgatja testem.
Messziről nem látni mást csak,
árnyak fonódnak össze.
Akarlak - súgom a füledbe
és lassan végigsimítom tested
ahogy a hold elhagyja az éjszakát
úgy csúszik le csókom a testeden át
hogy ott csókoljon ahol a legnagyobb gyönyör vár rád.
Nincs szebb zene mint
hallani mikor már semmit se érzel
minden a miénk, tested vadul zihál
és a hangok megérintnek,
a vágy betölti a testet, lepelként vesz körbe.
Mert ma éjszaka csak mi ketten táncolunk,
csillagok fénye ragyogja be a csendet.
És halkan várom, mikor,
mikor mindez márt nem csak álom.
Lehet

Hegyeken át, réteken át, ahol még ember sosem járt, semmit
se látott.
E vidék még érintetlen, nincs semmi félelem.
A virágok, a nap felé néznek, a bogarak a fűben heverésznek.
De egyszer csak árnyak suhannak át nesztelen, és mindent
beborít a végtelen.
egy kics csepp esik le a földre, ami magába is szívja.
A réten egy kiscsikó játszik, szemében boldogság látszik.
De egyszer csak jött az ember, kinek szívében nem csak
szerelem terem.
Miért kell mindent eltemetnem, ami szép és csodás,
miért lő mindenre a vadász, ami mozog, és nem vár.
Miért kell hegyeket megmászni, a múltat oly mohón olvasni.
hősnek lenni és meg nem kapott rangokat megsiratni,
mikor már barbár baltám fejeket csókol, amik lehullva, porba
gurulva, és sírva,
beteg Bibliában nézem a képeket és nem értem, miért vakok az
istenek.
mikor már a halál fekete angyala itt van szívem helyén,
mi születésünknél költözött belénk.
Szellemek és túlvilági lények, kísérteni fognak, a jövőre
nézve.

Az egy

Ha már minden egy lesz,
és az Egyek, felénk lenéznek.
A tűz és víz, aki régi ellenség,
majd jól megférnek.
Az öröm és bánat
egy könnycseppként
hagyja el orcánkat.
Az út

Mikor egyszer, lassan setáltam az úton,
köveket rugdosva, néztem előre.
Mentem, mert mennem kellett,
belüről hasadtak a léptek.
A testen kívül ott a véges világ,
hiába mondják,
fenn az űrben semmi se áll,
és hogy ott a végtelen amerre a szem ellát.
De belüről minden más,
ott a lélek szabad és száll.
Ott minden sötét,
a nap csak kívülről ér.
Bent ordít a farkas, ha valami fáj,
és víz csordogál, ha a boldogság lepel reád száll.
Bent háború van, mégse folyik vér,
a kezdet ott van, és a vég
ami épp most véget ér.


Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva